A templom alatti parkolóban: Amikor egy pillanat alatt összeomlik a világom
– Hogy tehetted ezt velem, László? – suttogtam, miközben a friss, még meleg kifli szinte kiesett a kezemből. A templom harangja éppen delet ütött, a parkolóban csak néhány autó állt, de én úgy éreztem, mintha az egész világ rám bámulna. László zavartan nézett rám, a másik nő – egy szőke, nálam fiatalabb asszony – gyorsan elfordult.
– Kati, nem akartam, hogy így tudd meg… – kezdte László, de a hangja elhalt. A szívem vadul vert, a tüdőm mintha összeszorult volna. Harminc év házasság után azt hittem, már mindent kibírtunk: anyagi gondokat, gyereknevelést, betegségeket. De erre nem voltam felkészülve.
– Ki ez? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. – Ki ez a nő?
A nő csak állt ott, lesütött szemmel. László végül megszólalt:
– Ő Zsuzsa. Egy kolléganőm a kórházból.
Zsuzsa. A név ismerősen csengett. Egyszer már mesélt róla László, de akkor csak annyit mondott: „Egy új nővér jött hozzánk.” Soha nem gondoltam volna…
A templom kapujában megjelent egy idős néni, aki kíváncsian nézett felénk. Gyorsan elfordultam, és elindultam hazafelé. László utánam szólt:
– Kati! Várj! Magyarázatot érdemelsz!
De én csak mentem tovább. Otthon a konyhaasztalra dobtam a kiflit. A gyerekeink – Gergő és Anna – már rég kirepültek, csak a kutya várt rám hűségesen. Leültem, és sírni kezdtem.
Aznap este László hazajött. Csendben ült le velem szemben.
– Sajnálom – mondta halkan. – Nem akartam bántani téged. De valami megváltozott bennem… Zsuzsa mellett újra fiatalnak érzem magam.
Felnevettem – keserűen.
– És én? Én mit érezzek? Harminc év után csak ennyi vagyok neked?
László lehajtotta a fejét.
– Nem tudom… Összezavarodtam.
Aznap éjjel alig aludtam. Másnap reggel Anna hívott telefonon.
– Anya, minden rendben? Olyan furcsa voltál tegnap.
Nem tudtam hazudni neki.
– Apád megcsalt – mondtam ki végül. Anna sokáig hallgatott.
– Szeretnéd, ha hazajönnék?
– Nem kell – válaszoltam gyorsan. – Ezt nekem kell megoldanom.
A következő napokban László próbált közeledni. Virágot hozott, vacsorát főzött, de én csak ültem némán. Egy este Gergő is átjött.
– Anya, ne hagyd magad! – mondta dühösen. – Apa nem érdemel meg téged!
De én nem tudtam gyűlölni Lászlót. Túl sok közös emlék kötött hozzá: az első lakásunk az Újlipótvárosban, a balatoni nyarak, amikor Gergő megtanult úszni…
Egy vasárnap reggel László leült mellém.
– Kati, döntöttem. Elköltözöm egy időre Zsuzsához. De szeretném tartani veled a kapcsolatot…
Nem szóltam semmit. Csak bólintottam.
Az első hetek pokoliak voltak. Minden reggel sírva ébredtem. A barátnőim – Marika és Éva – próbáltak vigasztalni.
– Menj fodrászhoz! Vegyél új ruhát! – tanácsolták.
De én csak ültem otthon, és néztem a régi fényképeket.
Aztán egy nap Anna hívott:
– Anya, mi lenne, ha eljönnél hozzánk vidékre pár napra? A gyerekek is örülnének neked.
Elmentem hozzájuk Szegedre. Az unokáim ölelése lassan begyógyította a sebeimet. Anna férje, Tamás is kedves volt velem.
Egy este Anna leült mellém a teraszon.
– Anya, tudod… Tamással is voltak nehéz időszakaink. De mindig beszéltünk róla. Te mit szeretnél igazán?
Sokáig hallgattam.
– Nem tudom… Talán újrakezdeni mindent. Vagy legalább megtalálni önmagamat.
Amikor visszamentem Budapestre, már erősebbnek éreztem magam. László néha felhívott, de már nem fájt annyira hallani a hangját.
Egy nap összefutottam Zsuzsával a piacon. Zavartan köszönt rám.
– Kati… Sajnálom… Nem akartalak bántani.
Csak bólintottam.
Most itt ülök a konyhaasztal mellett egyedül, de már nem érzem magam elveszettnek. Megtanultam: néha össze kell törni ahhoz, hogy újra felépítsük magunkat.
Vajon tényleg képesek vagyunk megbocsátani annak, aki összetörte a szívünket? Vagy inkább önmagunkat kell először megbocsátani? Ti mit tennétek a helyemben?