A testvérek harca: Az örökség ára
– Ez nem igazságos! – csattant fel Ágnes, miközben a villáját letette a tányér mellé. A családi asztalnál ültünk, anyám, apám, Ágnes és én. A vasárnapi vacsora illata még ott lebegett a levegőben, de a hangulat már rég nem volt olyan meleg, mint a rakott krumpli.
– Mi nem igazságos? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett. Tudtam, mire gondol, de reméltem, hogy tévedek.
– Hogy mindent fele-fele arányban osztotok el közöttünk – nézett rám szúrósan. – Én vagyok az idősebb. Nekem több jár. Több évig gondoztam a nagymamát is, amikor te még csak az egyetemen buliztál.
Anyám sóhajtott. – Ágnes, ezt már megbeszéltük. Az örökség nem arról szól, hogy ki hány éves vagy ki mit tett. Mindkettőtöket ugyanúgy szeretjük.
Apám csak hallgatott. Ő mindig így tett, amikor a nők között feszültség támadt. De most valami más volt a levegőben. Ágnes arca vörös volt a dühtől.
– Könnyű neked mondani, anya! Neked sosem kellett lemondanod semmiről Eszter miatt! Mindig mindent megkapott! – kiabálta.
Éreztem, ahogy összeszorul a gyomrom. Gyerekkorunk óta ez ment: Ágnes mindig azt hitte, hogy én vagyok az elkényeztetett kisebbik lány. Pedig csak csendesebb voltam, nem akartam harcolni mindenért.
– Nem igaz! – szóltam vissza. – Te voltál az első mindenben! Te kaptad az új biciklit, én meg a te régi rózsaszín csotrogányodat! Te mentél először táborba, nekem meg azt mondták, majd ha nagyobb leszek…
Ágnes felnevetett gúnyosan. – Persze, mert te sosem mertél kérni semmit! Mindig csak vártad, hogy majd anya megoldja helyetted!
Anyám közbeszólt: – Lányok, kérlek… Ez nem vezet sehova. Az örökség nem lehet ok arra, hogy egymásnak essetek.
De már késő volt. Ágnes felállt az asztaltól, és remegő kézzel vette elő a táskáját.
– Ha nem kapok többet, akkor ne is számítsatok rám! Elegem van abból, hogy mindig neked kedveznek! – nézett rám könnyes szemmel.
Apám végre megszólalt: – Ágnes, ez nem így van…
– De igen! – vágott vissza. – Mindig is így volt!
Aztán kiviharzott az ajtón. A csend nyomasztó volt utána. Anyám sírni kezdett.
– Mit rontottam el? – suttogta.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott bénultan, és bámultam a kihűlt vacsorát.
Aznap este nem tudtam aludni. A plafont bámultam, és visszagondoltam minden gyerekkori veszekedésünkre Ágnessel. Arra gondoltam, hányszor éreztem magam bűnösnek csak azért, mert fiatalabb vagyok. Hányszor próbáltam bizonyítani neki, hogy én is érek valamit.
Másnap reggel anyám csendben főzte a kávét. Apám újságot olvasott, mintha semmi sem történt volna. De mindannyian tudtuk: valami végleg megváltozott.
Délután csörgött a telefonom. Ágnes volt az.
– Eszter… beszélhetünk? – kérdezte halkan.
– Persze – feleltem óvatosan.
– Sajnálom a tegnap estét… Csak… annyira fáradt vagyok. Úgy érzem, mindig nekem kell erősnek lennem. És most… félek attól is, hogy egyszer egyedül maradok.
Elhallgatott. Éreztem a hangjában azt a törékenységet, amit gyerekkorunk óta próbált elrejteni.
– Nem vagy egyedül – mondtam halkan. – De ezt együtt kell megoldanunk. Nem lehet mindig harcolni.
Sokáig beszélgettünk aznap este. Nem oldódott meg minden varázsütésre, de legalább elkezdtünk őszintén beszélni arról, ami fáj.
Az örökség kérdése végül is csak ürügy volt arra, hogy felszínre törjenek a régi sérelmek és félelmek. Hónapokba telt, mire újra le tudtunk ülni egy asztalhoz anélkül, hogy robbant volna a feszültség.
Most itt ülök anyám konyhájában egy bögre teával, és azon gondolkodom: vajon hány magyar családban játszódik le ugyanez? Hány testvér veszekszik pénzen és múlton úgy, hogy közben elfelejtik: egymás nélkül semmit sem ér az örökség?
Vajon tényleg megéri harcolni azért a pár négyzetméterért vagy forintért? Vagy inkább azt kellene keresni, ami összeköt minket?