A testvérem árnyékában – Egy magyar család titkai
– Miért nem tudsz olyan lenni, mint a bátyád? – csattan fel anyám hangja, miközben a vasárnapi húsleves gőze felszáll a konyhában. A kanalam megáll a levegőben. A családi asztalnál ülünk, apa újságot olvas, a bátyám, Gergő, már megint valami újabb díjat hozott haza az egyetemről. Én csak csendben ülök, és érzem, ahogy a mellkasomban egyre szorosabbra húzódik valami láthatatlan hurok.
Gyerekkorom óta ebben a versenyben élek. Gergő mindig mindenben jobb volt: matekverseny, foci, zongora. Én próbáltam rajzolni, de azt mondták, abból nem lesz kenyér. Próbáltam írni, de azt mondták, az csak időpazarlás. – Nézd meg Gergőt! Ő bezzeg… – ez volt a refrén egész gyerekkoromban.
Tizenhét évesen egyetlen egyszer kiabáltam vissza anyámnak: – Miért nem szeretsz engem úgy, ahogy vagyok? – De ő csak legyintett. – Ne hisztizz, fiam! – mondta, és ezzel le is zárta a témát. Aznap este órákig bámultam a plafont. Arra gondoltam, hogy talán tényleg velem van a baj.
Az egyetem sem hozott megváltást. Budapestre költöztem, albérletbe három másik fiúval: Zolival, Ádámmal és Márkkal. Mindannyian más-más vidékről jöttünk, mindegyikünknek voltak titkai és sebei. Zoli apja alkoholista volt, Ádámot az anyja egyedül nevelte, Márk pedig sosem beszélt a családjáról. Éjszakánként sör mellett beszélgettünk arról, milyen érzés nem megfelelni otthon.
Egyik este Zoli rám nézett: – Te legalább okos vagy. Neked minden sikerül.
Felnevettem. – Ha tudnád… otthon én vagyok a fekete bárány.
– Az én anyám azt mondta múltkor: „Legalább ne hozz szégyent a családra.” – mondta Ádám keserűen.
Aztán mindannyian hallgattunk egy darabig. A csendben ott lüktetett minden kimondatlan fájdalmunk.
Az egyetemen próbáltam bizonyítani magamnak és mindenkinek: ösztöndíjért hajtottam, dolgoztam is mellette egy könyvesboltban. De minden ötös után csak azt éreztem: ez sem elég. Anyám ritkán hívott fel. Ha mégis, mindig Gergőről beszélt.
Egy nap azonban minden megváltozott. Egy szombat délután hazautaztam vidékre. Gergő már ott volt, anyám sütött-főzött, apa a kertben gereblyézett. Ebéd közben anyám újra elkezdte: – Gergő most már doktorandusz lesz! Ugye büszke vagy rá te is?
Éreztem, ahogy forr bennem a düh. – És rám mikor leszel büszke? – kérdeztem halkan.
Anyám meglepődött. Apa letette a villát.
– Ne kezdjük már megint! – mondta fáradtan.
– Nem kezdem! Csak egyszer szeretném hallani, hogy rám is büszke vagy! Hogy én is számítok! – kiabáltam most már.
Gergő rám nézett. – Sosem akartalak háttérbe szorítani – mondta halkan.
– Nem is te tetted – suttogtam vissza.
Aznap este anyám bejött hozzám a régi szobámba. Leült az ágyam szélére.
– Tudom, hogy néha igazságtalan voltam veled – mondta halkan. – De olyan nehéz volt két gyereket egyformán szeretni… Gergő mindig hangosabb volt, te meg mindig csendben tűrtél.
– De én is vágytam arra, hogy láss engem – mondtam könnyes szemmel.
Anyám megsimogatta a kezem. – Sajnálom.
Nem oldott meg mindent ez az este. De valami elindult bennem: először éreztem azt, hogy talán nem velem van a baj.
Az évek teltek. Gergő külföldre költözött dolgozni, én pedig Budapesten maradtam. Lassan megtanultam elfogadni magam: hogy nem kell mindig bizonyítani senkinek semmit. Elkezdtem írni egy blogot arról, milyen érzés másodiknak lenni egy magyar családban. Meglepően sokan írtak nekem: „Mintha rólam szólna!” „Pont ugyanezt éltem át!”
Egy nap anyám felhívott: – Olvastam a blogodat… sírtam rajta. Büszke vagyok rád.
Először nem tudtam mit mondani. Csak ültem a konyhában és néztem ki az ablakon a budapesti panelházakra.
Most harmincéves vagyok. Még mindig vannak napok, amikor úgy érzem, árnyékban élek. De már tudom: ez az árnyék nem örök.
Ti is éreztétek már úgy, hogy sosem vagytok elég jók? Hogy mindig valaki más az első? Vajon lehet ebből teljesen kigyógyulni?