A testvérem árnyékában – Egy megbocsáthatatlan árulás története

– Mit keresel itt? – kérdeztem halkan, miközben a bejárati ajtóban álltam, és a hideg esőcseppek Gábor kabátjáról a lábtörlőre csöpögtek. A szívem hevesen vert, ahogy megláttam őt – azt a testvért, akit évekkel ezelőtt kizártam az életemből. Azóta sem múlt el nap, hogy ne gondoltam volna arra az éjszakára, amikor minden megváltozott.

Gábor nem nézett a szemembe. Csak állt ott, mint egy bűnbánó gyerek, és a cipője orrát bámulta. – Sajnálom, hogy csak így betoppanok… de nincs hova mennem – mondta végül rekedten.

Az arcomon végigfutott egy régi, ismerős düh. Eszembe jutott anyánk temetése, amikor Gábor eltűnt, és nekem egyedül kellett mindent intéznem. Eszembe jutott az a pénz is, amit kölcsönkért tőlem, majd soha nem adott vissza – és amiről később kiderült, hogy nem is csak nekem tartozik. A családunk széthullott, apánk is elfordult tőle. Én pedig próbáltam új életet kezdeni Budapesten, távol mindentől.

– Nem tudom, Gábor… – sóhajtottam. – Nem tudom, mit vársz tőlem.

– Csak egy éjszakát – mondta halkan. – Holnap továbbállok.

Beengedtem. Talán gyenge voltam, talán csak kíváncsi. Ahogy leült a kanapéra, láttam rajta a fáradtságot és valami mélyebb, sötétebb szomorúságot is.

– Mi történt veled? – kérdeztem végül.

– Elrontottam mindent – felelte. – Tudom, hogy nem érdemlem meg, hogy itt legyek. De már nincs senkim.

A lakásban csend lett. Csak az eső kopogott az ablakon. Próbáltam visszaemlékezni arra a fiúra, akivel gyerekkorunkban együtt fociztunk a ház mögötti grundon. Arra a testvérre, akivel titkos jeleink voltak az iskolában. De most csak egy idegent láttam magam előtt.

Később, amikor már mindenki aludt a házban – én legalábbis úgy hittem –, Gábor halkan sírt a nappaliban. Nem akartam hallani, de mégis ott motoszkált bennem a gondolat: vajon tényleg megváltozott? Vagy csak újabb hazugságot készül mondani?

Másnap reggel feszülten ültünk egymással szemben a konyhában. A kávé keserű volt, mint az emlékek.

– Miért jöttél vissza? – kérdeztem végül.

– Mert te vagy az egyetlen, aki talán még képes megbocsátani nekem – felelte. – Tudom, hogy apánk soha többé nem akar látni. De te… mindig is erősebb voltál nálam.

Felnevettem keserűen. – Erősebb? Én csak túléltem azt, amit te okoztál nekünk.

Gábor lesütötte a szemét. – Tudom. És ezért vagyok itt. Hogy bocsánatot kérjek.

A nap további részében próbáltam kerülni őt. Elmentem dolgozni – egy kis könyvesboltban vagyok eladó –, de egész nap csak ezen járt az eszem. Vajon képes vagyok-e megbocsátani? Vagy csak gyenge vagyok, ha újra beengedem az életembe?

Este hazafelé menet találkoztam Rékával, a szomszédasszonnyal.

– Láttam tegnap este egy férfit nálad – mondta kíváncsian. – Minden rendben?

– A testvérem… visszajött – feleltem röviden.

Rékának is megvolt a maga története: az ő bátyja évekkel ezelőtt külföldre ment dolgozni, és soha többé nem jelentkezett. Tudta, milyen érzés elveszíteni valakit úgy, hogy közben még él.

– Néha muszáj elengedni a múltat – mondta halkan.

De vajon tényleg muszáj? Vagy csak magunkat áltatjuk ezzel?

Otthon Gábor már csomagolt. Láttam rajta: tényleg menni akar.

– Ha most elmész… lehet, hogy soha többé nem látlak – mondtam neki halkan.

– Tudom – felelte. – De nem akarok terhet jelenteni neked.

Akkor tört ki belőlem minden: az évek óta elfojtott harag, fájdalom és szeretet egyszerre zúdult rá.

– Nem érted? Azóta sem tudok bízni senkiben! Mindig attól félek, hogy akit szeretek, az elárul! És te… te voltál az egyetlen testvérem!

Gábor sírt. Én is sírtam. Talán először azóta, hogy anya meghalt.

Végül leültünk egymás mellé a kanapéra. Hosszan beszélgettünk: ő elmesélte, hogyan sodródott bele adósságokba, hogyan vesztette el mindenét vidéken egy szerencsétlen vállalkozás miatt; én pedig arról meséltem neki, milyen nehéz volt egyedül újrakezdeni Budapesten.

Nem lettünk újra azok a testvérek, akik régen voltunk. De valami elkezdett gyógyulni bennem azon az estén.

Most itt ülök az ablakban és nézem az esőt. Vajon tényleg képes vagyok megbocsátani? Vagy csak féltem attól, hogy örökre elveszítem azt az egyetlen embert, aki igazán ismert engem? Ti mit tennétek a helyemben?