A testvérem árnyékában – Egy örökség ára

– Te tényleg azt hiszed, hogy csak úgy eljöhetsz ide, és mindent elvihetsz, amiért én egész életemben küzdöttem? – csattantam fel, miközben Gábor hűvös tekintettel végignézett a nappalin. A régi szőnyeg, amin gyerekként együtt játszottunk, most mintha idegen lett volna alattunk.

Gábor vállat vont. – Az apánk volt. Nekem is ugyanannyi jogom van hozzá, mint neked. Nem tehetsz úgy, mintha csak a tiéd lenne minden.

A szívem összeszorult. Az elmúlt években egyedül gondoztam apát. Amikor a cukorbetegsége miatt amputálni kellett a lábát, én cseréltem a kötéseit, én vittem orvoshoz, én főztem rá. Gábor akkor már rég külföldön dolgozott, csak néha küldött egy-egy üzenetet: „Remélem, minden rendben otthon.” Soha nem kérdezte meg, hogy én hogy vagyok.

Most itt állt előttem, öltönyben, mintha valami ügyvéd lenne, és követelte a részét abból az életből, amit én tartottam össze.

– Gábor, te nem érted… – próbáltam halkan beszélni, de a hangom remegett. – Ez a ház… ez nem csak egy ingatlan. Ez az otthonom. Az apánk emléke. Minden egyes falban ott van az életünk.

– Nekem is emlék – vágott közbe. – De pénzre van szükségem. És jogom van hozzá.

Azt hittem, elájulok. Az egész testem remegett. Anyánk korán meghalt, apával ketten maradtunk. Gábor mindig is lázadó volt, tizenhét évesen már alig járt haza. Én viszont soha nem hagytam el ezt a házat. Minden áldozatot meghoztam érte.

A temetés után napokig csak ültem apám foteljében, és hallgattam a ház csendjét. Azt hittem, legalább most béke lesz. De Gábor visszatérése mindent felforgatott.

Egy este, amikor már azt hittem, elaludt, leültem mellé a konyhában.

– Miért most jöttél vissza? – kérdeztem halkan.

– Mert most van itt az ideje – felelte kurtán. – Nem akarok veszekedni, Zsuzsa. De nekem is jár valami ebből az egészből.

– És neked mi jár? Az emlékek? Az éjszakák, amikor apát sírva ápoltam? A félelem, hogy elveszítem őt? Ezeket is elviszed?

Gábor elfordította a fejét. Egy pillanatra mintha megremegett volna az arca.

– Nem tudtam volna itt maradni – mondta végül halkan. – Neked könnyebb volt… vagy legalábbis úgy tűnt.

Felnevettem keserűen. – Könnyebb? Te tényleg ezt hiszed? Hogy könnyű volt végignézni, ahogy minden nap egy kicsit kevesebb lesz belőle?

Másnap reggel ügyvédhez mentünk. A törvény szerint mindkettőnknek fele-fele jár. Az ügyvéd – egy idős bácsi, Dr. Tóth – sajnálkozva nézett rám.

– Sajnos ez így van, Zsuzsa – mondta csendesen. – Ha nincs végrendelet…

Hazafelé menet Gábor némán vezetett. A város szürke volt és hideg; november vége volt, mindenki sietett valahova. Én csak azt éreztem: nincs hova mennem.

Otthon leültem apám foteljába. A kezembe vettem a régi családi albumot. Gáborral gyerekként együtt fürödtünk a Balatonban; anyánk mosolygott ránk egy régi képen. Hová lett ez a család?

Este Gábor bejött hozzám.

– Zsuzsa… beszélhetnénk?

Bólintottam.

– Nem akarom eladni a házat – mondta halkan. – De tényleg pénz kellene…

– Nekem meg otthon kellene – feleltem fáradtan.

Sokáig hallgattunk.

– Mi lenne… ha kivásárolnál? – kérdezte végül.

Felnéztem rá. – Nincs pénzem. Mindent apára költöttem.

Gábor sóhajtott. – Akkor nem tudom…

Aznap éjjel alig aludtam. Reggelre eldöntöttem: nem adom fel harc nélkül. Felhívtam egy jogászt ismerősömet; talán lehet valamit tenni azok alapján, hogy én ápoltam apát éveken át.

A következő hetekben minden nap újabb papírokat töltöttem ki, igazolásokat szereztem az orvostól, a szomszédoktól tanúvallomást kértem arról, mennyit tettem apáért.

Gábor egyre türelmetlenebb lett.

– Miért csinálod ezt? – kérdezte egyik este ingerülten.

– Mert ez az életem! – kiáltottam rá sírva. – Neked csak pénz kell, nekem meg mindenem ez a ház!

A vita egyre hevesebb lett; már nem csak az örökségről szólt, hanem mindenről: gyerekkori sérelmekről, arról, hogy ő mindig elmenekült a problémák elől, én pedig mindig maradtam és tűrtem.

Végül bíróságra került az ügy. A tárgyalóteremben ülve úgy éreztem magam, mint egy árva gyerek: senki sem ért meg igazán.

A bíró végül kimondta: Gábornak jár a részéből pénz, de figyelembe veszik az én áldozataimat is; valamennyivel kevesebbet kell fizetnem neki.

Hazafelé menet Gábor rám nézett.

– Sajnálom… talán másképp kellett volna csinálnom mindent.

Nem feleltem semmit. Csak néztem ki az ablakon; a város fényei összemosódtak a könnyeimmel.

Most itt ülök apám foteljában, és azon gondolkodom: vajon tényleg megérte ennyit harcolni ezért a házért? Vagy elvesztettem valami fontosabbat közben?

Ti mit tennétek a helyemben? Megéri harcolni az otthonért akkor is, ha közben széthullik a család?