A testvérem háza, az én könnyeim: Gyermekkorom otthona, ami már nem az enyém

– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, Gábor! – kiáltottam rá a bátyámra, miközben a nappali sarkában álltam, a régi szőnyegen, amin gyerekkorunkban annyit játszottunk. A hangom remegett, a szemem könnyes volt. – Ez az otthonunk! Anyáék háza! Hogy kérhetsz tőlem bérleti díjat?

Gábor arca kemény volt, mintha kőből faragták volna. – Jasmin, nem értesz meg. Nekem is nehéz. Nem tarthatlak el örökké. Ez már nem ugyanaz a világ, mint amikor anyáék éltek. Nekem is családom van, nekem is gondoskodnom kell róluk.

A szavai úgy vágtak belém, mint a kés. A szüleink alig fél éve haltak meg autóbalesetben. Azóta minden reggel úgy ébredtem, mintha valami nehéz súly nyomná a mellkasomat. A házban minden sarkon ott voltak az emlékek: anya illata a konyhában, apa hangja a rádióból, ahogy reggelente híreket hallgatott. És most Gábor azt akarja, hogy fizessek azért, hogy itt maradhassak.

– Tudod jól, hogy nincs hova mennem – suttogtam. – A munkahelyemen is csak félállásban vagyok, alig tudom kifizetni a rezsit is. Ez az egyetlen hely, ahol még biztonságban érzem magam.

Gábor elfordult, az ablakhoz lépett. Kint esett az eső, az üvegen csíkokat húztak a cseppek. – Nem akarok veled veszekedni – mondta halkan –, de nem tehetek mást. A feleségem is mondta…

– Szóval most már Zsuzsa mondja meg, mi legyen velem? – vágtam közbe keserűen.

– Ne kezdjük ezt újra! – csattant fel Gábor. – Zsuzsa csak azt szeretné, ha mindenkinek igazságos lenne. Ez a ház már közös örökségünk. Ha te itt laksz, akkor legalább annyit fizess, mint egy albérlő.

Leültem a kanapéra, és a kezembe temettem az arcomat. Emlékszem, amikor kicsik voltunk, Gábor mindig megvédett az iskolában. Most pedig ő az, aki ellen védekeznem kell.

Aznap este órákig forgolódtam az ágyban. Hallottam Gábor és Zsuzsa halk vitáját a másik szobában. „Nem lehet örökké itt…” „De hát nincs senkije…” „Mi sem vagyunk gazdagok…” A szavak összefolytak, de mindegyik újabb sebet ejtett rajtam.

Másnap reggel Zsuzsa jött be hozzám. Leült mellém az ágy szélére.

– Jasmin, tudom, hogy nehéz neked – kezdte óvatosan –, de nekünk is gondolnunk kell a gyerekeinkre. Ha Gábor nem kérne tőled bérleti díjat, akkor igazságtalan lenne velük szemben is.

– Értem – feleltem fásultan –, csak azt nem értem, mikor lettünk egymás terhei.

Zsuzsa sóhajtott. – Nem vagy te teher. Csak… mindenki próbál túlélni.

Aznap elmentem sétálni a régi parkba. A padon ülve néztem a játszó gyerekeket és azon gondolkodtam, mennyire más volt minden húsz évvel ezelőtt. Akkor még hittem abban, hogy a család mindennél fontosabb.

Este Gábor leült mellém vacsora után.

– Nézd – mondta –, ha nem tudsz fizetni most rögtön, megbeszélhetjük. De hosszú távon muszáj lesz valamit kitalálnod.

– És ha elmegyek? – kérdeztem halkan.

Gábor szeme megtelt könnyel. Ritkán láttam sírni.

– Nem akarom, hogy elmenj… De nem tudom másképp csinálni.

A következő hetekben próbáltam több munkát találni. Feladtam hirdetéseket, takarítottam idős néniknél a környéken. Minden fillért félretettem. De hiába: az albérletárak az egekben voltak Budapesten. Egyedül maradni félelmetesnek tűnt.

Egy este Gábor bejött hozzám.

– Talán el kellene adnunk a házat – mondta halkan.

Felnéztem rá döbbenten.

– És hova megyünk?

– Te is kapsz pénzt belőle… újrakezdhetnéd valahol máshol.

A gondolat összetörte a szívemet. Ez volt az egyetlen hely, ahol még éreztem anyáék jelenlétét.

Végül egy este összevesztünk. Kiabáltunk egymással, minden régi sérelmet felszakítottunk: ki mit kapott gyerekkorában többet vagy kevesebbet; ki ápolta többet anyát; ki dolgozott többet; ki áldozott fel többet magából. A végén mindketten sírtunk.

Másnap reggel csendben pakoltam össze néhány holmimat. Gábor csak állt az ajtóban.

– Sajnálom – mondta halkan.

– Én is – feleltem.

Elköltöztem egy kis albérletbe Újpesten. Hideg volt és idegen minden. De legalább tudtam: most már csak magamra számíthatok.

Minden este hiányzott a régi ház illata, a kertben nyíló orgona, anyám hangja a konyhából. Néha felhívtam Gábort; néha ő hívott engem. De már sosem volt ugyanolyan köztünk semmi.

Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: vajon tényleg így kellett ennek lennie? Meg lehet bocsátani annak, aki elvette tőled az otthonodat? Vagy csak tovább kell lépni és újra felépíteni magad?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy örökre elveszett minden?