A titkok ára: Egy család széthullása hűtlenség és lopás miatt

– Hogy tehetted ezt velünk, Gábor? – kiáltottam, miközben a kezem remegett a bankszámlakivonat felett. Az arcomon forró könnyek csorogtak végig, de nem tudtam eldönteni, hogy a düh vagy a fájdalom miatt. Gábor csak állt az ajtóban, lehajtott fejjel, mintha a padlón keresné a választ.

Aznap reggel még minden olyan átlagosnak tűnt. A gyerekek, Dóri és Marci, veszekedtek a fürdőszobában, én pedig kávét főztem, miközben Gábor sietve öltözött. Azt hittem, csak egy újabb hétfő. De amikor délután hazaértem a munkából, valami furcsa volt. A lakásban csend honolt, Gábor sehol, és a telefonja is ki volt kapcsolva. Az asztalon egy cetli: „Sajnálom.”

Először azt hittem, valami baj történt vele. Felhívtam az anyósomat, Évát, de ő sem tudott semmit. Aztán elkezdtem átnézni a fiókokat, hátha hagyott valami nyomot. Ekkor vettem észre, hogy a közös megtakarítási számlánk üres. Az összes pénzünk – amit évek óta gyűjtöttünk a gyerekek jövőjére – eltűnt.

A következő napokban mindenki kérdezett: „Hol van Gábor?” „Mi történt?” De én csak annyit tudtam mondani: „Nem tudom.” A gyerekek is egyre nyugtalanabbak lettek. Dóri esténként sírt, Marci pedig magába zárkózott.

Egy hét múlva kaptam egy névtelen üzenetet: „Nézd meg a Facebookot.” Ott volt egy fotó: Gábor egy másik nővel – Zsuzsával, aki régi barátnőm volt a gimiből. Együtt nevetnek egy balatoni nyaralónál. A szívem összetört.

Nem tudtam, hogy mit tegyek. Anyám azt mondta: „Ne hagyd annyiban! Ez lopás!” Az öcsém, Péter, dühösen fenyegetőzött: „Majd én elintézem!” De én csak ültem a konyhában, néztem a falat és próbáltam felfogni, hogy az életem egyik pillanatról a másikra darabokra hullott.

A következő hetekben mindenki beleszólt az életembe. Éva anyósom sírva könyörgött: „Ne haragudj rá! Biztosan csak eltévedt!” Az én anyám viszont azt hajtogatta: „Egy ilyen embernek nincs helye a családban!” A gyerekek közben mindennap kérdezték: „Anya, mikor jön haza apa?” Nem tudtam mit mondani.

Egy este Péter átjött hozzánk. – Figyelj, Zsófi – kezdte halkan –, beszéltem egy ügyvéddel. Ha akarod, feljelentheted Gábort lopásért. De gondold át jól. Ez nemcsak róla szól, hanem Dóriról és Marciról is.

Aznap éjjel alig aludtam. Vajon tényleg feljelentsem? Vagy próbáljam megmenteni azt, ami még maradt? De hogyan lehet megbocsátani valakinek, aki nemcsak megcsalt, hanem elvette mindazt, amit együtt építettünk?

Végül úgy döntöttem, hogy beszélek Gáborral. Megkerestem Zsuzsa balatoni házát – tudtam, hogy ott lesznek. Amikor meglátott az ajtóban, elsápadt.

– Zsófi… – kezdte halkan.
– Csak egy dolgot akarok tudni – mondtam remegő hangon. – Miért?

Sokáig hallgatott. Végül kibökte: – Nem bírtam tovább… Úgy éreztem, megfulladok ebben az életben. Zsuzsa… ő megértett.

– És ezért elvitted a pénzünket? A gyerekeid jövőjét?
– Nem akartam bántani titeket… Csak… kellett egy új kezdet.

Ott álltam előtte, és rájöttem: nem ismerem ezt az embert. Az apát a gyerekeimnek igen – de a férfit már nem.

Hazamentem. Elmondtam mindent Dórinak és Marcinak – persze csak annyit, amennyit megérthettek. Dóri sírt, Marci csak annyit mondott: „Utálom apát.”

A család kettészakadt. Az anyám és Éva egymásnak estek minden családi ebéden; Péter nem beszélt Gáborral; én pedig próbáltam túlélni minden napot.

Végül feljelentést tettem – nem bosszúból, hanem mert muszáj volt gondoskodnom a gyerekeimről. Hosszú hónapokig tartott a pereskedés; közben megtanultam egyedül élni. Megtanultam újra bízni – magamban.

Most itt ülök egyedül a konyhában, nézem Dórit és Marcit ahogy játszanak. Néha még mindig fáj – de már nem annyira.

Vajon lehet-e újra bízni valakiben ezek után? Vagy örökre elveszett bennem a hit az emberekben? Ti mit tennétek a helyemben?