A titkok ára: Egy végzetes telefonhívás története
– Halló? – remegett a hangom, miközben a mobilom kijelzőjén ismeretlen szám villogott.
– Jó napot kívánok, itt dr. Szabó a Szent Imre Kórházból. A férje, Kovács Gábor balesetet szenvedett. De… ez nem minden – mondta a hang, ridegen, mintha csak egy bevásárlólistát olvasna fel.
A szívem kihagyott egy ütemet. – Mi történt? Mi az, hogy nem minden? – kérdeztem, de már csak azt hallottam: – Kérem, jöjjön be a kórházba. A férje eszméleténél van, de… volt vele valaki más is.
A vér megfagyott bennem. Felkaptam a kabátomat, a kulcsokat, és kirohantam az ajtón. Az utcán szinte futottam az autómig, közben ezer gondolat cikázott a fejemben. Ki lehetett vele? Miért nem mondtak többet? Miért érzem azt, hogy most minden megváltozik?
Az úton a kórház felé csak a visszapillantóban láttam saját arcom: sápadt voltam, a szemem alatt sötét karikák. Az elmúlt hónapokban Gábor egyre távolabb került tőlem. Sokat dolgozott, későn járt haza, és mindig fáradtságra hivatkozott. Én pedig próbáltam elhinni neki, hogy minden rendben van. Hogy csak a munka miatt ilyen.
A kórház folyosóján már várt rám egy nővér. – Kovácsné? – kérdezte halkan. Bólintottam. – Kérem, jöjjön velem. A férje állapota stabil, de… szeretnénk, ha beszélne vele.
Ahogy beléptem a kórterembe, Gábor ott feküdt az ágyon, karja bekötözve, arcán horzsolások. De nem ez volt az, ami igazán megrázott. Hanem az ágy mellett ülő fiatal nő: hosszú barna haja volt, könnyes szemei rám szegeződtek.
– Ki ez? – kérdeztem halkan, de a hangom remegett.
Gábor elfordította a fejét. A nő felállt. – Én… én vagyok Szilvi – mondta alig hallhatóan.
– Szilvi… – ismételtem meg gépiesen. – És mit keresel itt?
Gábor ekkor rám nézett, és először láttam rajta igazi félelmet. – Zsuzsa… beszélnünk kell.
Leültem az ágy szélére. A kezem ökölbe szorult.
– Szilvi… ő… ő velem volt az autóban – kezdte Gábor. – Már hónapok óta… együtt vagyunk.
A világ megszűnt körülöttem létezni. Csak a vér dobolt a fülemben. – Együtt vagytok? – kérdeztem vissza hitetlenkedve.
Szilvi sírni kezdett. – Nem akartuk, hogy így derüljön ki… Én nem akartam tönkretenni a házasságotokat…
Felálltam. – Akkor miért tetted? – kiáltottam rá, de rögtön megbántam. Nem ő volt a hibás. Gábor választotta ezt az utat.
– Zsuzsa… sajnálom – mondta Gábor halkan. – Nem akartalak bántani.
– Akkor miért tetted? Miért hazudtál hónapokon át? Miért nem mondtad el inkább?
A válasz csak csend volt.
A következő napokban minden összezavarodott bennem. Anyám hívogatott: – Kislányom, gyere haza pár napra! Ne maradj egyedül! – De én nem akartam menekülni. A barátnőm, Erika is próbált vigasztalni: – Zsuzsa, ne hibáztasd magad! Ez nem a te hibád!
De én csak azt éreztem: valamit elrontottam. Talán túl sokat dolgoztam én is, talán nem figyeltem eléggé Gáborra.
A kórházba visszamentem még egyszer. Gábor ott ült az ágyon, Szilvi sehol.
– Elment – mondta Gábor fáradtan. – Nem akarja folytatni velem ezek után.
– És én? Mit vársz tőlem ezek után? Hogy megbocsássak?
– Nem tudom… Csak azt tudom, hogy mindent elrontottam.
Sokáig csak néztük egymást. Aztán felálltam.
– Most magadra maradsz egy kicsit, Gábor. Nekem idő kell.
Hazamentem a lakásba, ahol minden tárgy Gábort idézte: a közös fotók, a kanapén hagyott pulóvere, még a kávéscsésze is reggelről. Leültem az ablak elé és néztem a várost: házak fényei villogtak, emberek siettek haza szeretteikhez.
Aznap este először sírtam igazán. Nem csak Gábor miatt; hanem magam miatt is. Az elveszett évek miatt, a bizalom miatt, amit már sosem kapok vissza ugyanúgy.
A következő hetekben lassan elkezdtem újraépíteni magamat. Elmentem pszichológushoz, beszélgettem anyámmal és Erikával is sokat. Gábor próbált keresni, de nem vettem fel neki többet a telefont.
Egy este anyám leült mellém a konyhában:
– Kislányom, most te vagy a legfontosabb! Ne hagyd, hogy mások döntsenek helyetted!
Rájöttem: tényleg rajtam múlik minden további lépés.
Végül elköltöztem abból a lakásból. Új helyet találtam magamnak Újbudán; kicsi volt ugyan, de az enyém. Minden reggel új esélynek tűnt.
Néha még eszembe jut Gábor arca azon az ágyon; néha még fáj is. De már tudom: nem én vagyok hibás azért, amit tett velem.
Most itt ülök az ablakban és azon gondolkodom: vajon hányan élnek még hazugságban? Hányan félnek kimondani az igazat? És vajon lehet-e valaha újra bízni valakiben igazán?