A titkos üzenetek: Egy magyar házasság vége a Balaton partján

– Miért nem alszol, András? – kérdezte Dóra halkan, miközben a sötétben a hátam mögé lopódzott. A Balaton-parti nyaralóban voltunk, barátokkal, nevetéssel és fröccsel teli nap után. De én csak a halántékomat szorítottam, mintha ezzel elűzhetném azt a lüktető fájdalmat, ami egész este kínozott.

– Csak egy fejfájás – hazudtam. Valójában nem csak a fejem fájt. Valami más is motoszkált bennem, valami megmagyarázhatatlan nyugtalanság. Dóra telefonja ott hevert a konyhapulton, rezzenéstelenül. Mindig magánál tartotta, most mégis ott felejtette. Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Vajon miért?

A többiek már aludtak. A csendben csak a hűtő zúgása hallatszott. Kimentem egy pohár vízért, de a tekintetem újra és újra visszatévedt arra az átkozott telefonra. Tudtam, hogy nem lenne szabad… De valami azt súgta: nézz bele! Talán csak túlreagálom. Talán csak a fejfájás beszél belőlem.

Reszkető kézzel feloldottam a képernyőt – Dóra születésnapja volt a jelszó. Az első üzenet, amit megláttam, egy ismerős névtől jött: Gábor. A szomszédunk, akivel mindig túl sokat viccelődtek egymással. „Ma is gyönyörű voltál. Alig várom, hogy újra lássalak.” A gyomrom összeszorult. Lapozni kezdtem vissza az üzenetek között – flörtölős mondatok, titkos találkák időpontjai, sőt, egy-egy fénykép is.

A világ megállt körülöttem. Hirtelen minden közös emlékünk – az esküvőnk a városházán, a közös balatoni nyarak, az első lakásunkban töltött karácsonyok – mind-mind értelmüket vesztették. Csak ültem ott a konyhapulton, és próbáltam levegőt venni.

Másnap reggel Dóra úgy viselkedett, mintha mi sem történt volna. Mosolygott rám, kávét főzött, és megkérdezte, hogy aludtam. Néztem őt – azt az arcot, amit tíz éve ismerek –, és nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy ordítsak.

A barátaink – Zsuzsi és Laci – már a teraszon reggeliztek. Próbáltam normálisnak tűnni, de minden mozdulatom idegen volt. Dóra rám nézett: – Minden rendben? Olyan furcsa vagy ma reggel.

– Csak fáradt vagyok – mondtam halkan.

Egész nap kerültem őt. A vízparton ültem, bámultam a hullámokat és próbáltam összerakni a gondolataimat. Vajon mikor kezdődött? Miért nem vettem észre? Vagy csak nem akartam látni?

Este, amikor végre kettesben maradtunk, nem bírtam tovább magamban tartani.

– Dóra… beszélnünk kell.

Láttam rajta, hogy megijed. Leült velem szemben az ágy szélére.

– Tudom… – suttogta végül. – Tudom, hogy megtaláltad az üzeneteket.

Nem szóltam semmit. Csak néztem őt, ahogy próbálja összeszedni magát.

– Nem akartalak bántani – mondta könnyes szemmel. – De annyira elveszettnek éreztem magam az utóbbi időben… Te mindig dolgoztál, én pedig… egyszerűen csak szerettem volna újra fontosnak érezni magam valakinek.

– És én? Nekem nem vagy fontos? – kérdeztem remegő hangon.

– Dehogynem! Csak… már nem tudtuk kimondani egymásnak.

A következő napokban minden megváltozott. A barátaink is érezték a feszültséget. Laci félrehívott:

– András, mi történt köztetek? Soha nem láttalak még így.

– Nem tudom… talán már régóta rossz irányba ment minden – válaszoltam őszintén.

Hazatérve Budapestre már tudtam: ezt nem lehet helyrehozni. Egy este leültem Dórával a nappaliban.

– El kell válnunk – mondtam ki végül azt, amitől hetek óta rettegtem.

Dóra csak bólintott. Nem volt több könny, nem volt több magyarázkodás. Csak két ember ült egymással szemben, akik valaha szerették egymást.

A válás gyorsan ment – ügyvédhez mentünk, megegyeztünk mindenben. A lakást eladtuk, a közös barátaink közül sokan eltávolodtak tőlünk. Az első karácsony egyedül… azt hittem, belehalok.

De most itt ülök egy üres lakásban, és azon gondolkodom: vajon hol rontottuk el? Lehetett volna másképp? Vagy minden házasságban eljön az a pont, amikor már csak emlékek maradnak?

Ti mit tennétek a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Vagy van olyan pont, ahonnan már nincs visszaút?