A titok a kanapé alatt – Egy magyar család széthullása és újrakezdése

– Anya, ezt nézd! – kiáltotta Dóri, miközben a nappali közepén térdelt, és egy poros borítékot tartott a kezében. A szívem kihagyott egy ütemet. A kanapé alól húzta elő, ahová valószínűleg évekkel ezelőtt csúszott be. – Biztos valami régi számla – próbáltam könnyedén mondani, de a hangom elárulta az idegességemet. Dóri azonban már feltépte a borítékot, és olvasni kezdte.

– „Kedves Zsuzsa! Nem tudom, hogyan mondjam el neked…” – kezdte hangosan, majd hirtelen elhallgatott. Az arca elkomorult. – Ez apa kézírása – suttogta.

A világ megállt körülöttem. A múlt, amit évek óta próbáltam eltemetni, most hirtelen ott hevert előttünk, egy gyűrött papírlapon. Dóri rám nézett, a szemében kérdések és félelem. – Anya… ez mi?

Leültem mellé a szőnyegre. A kezem remegett. – Ez… egy régi levél. Apádtól. – Próbáltam összeszedni magam, de a könnyek már folytak az arcomon.

– Miért írta azt, hogy „nem tudom, hogyan mondjam el neked”? – kérdezte Dóri. – És ki az a Niki?

Nem tudtam tovább hazudni. Tizenöt évig cipeltem magamban ezt a terhet, de most már nem volt hová bújni előle.

– Apád… megcsalt engem. Akkoriban még együtt laktunk itt, ebben a lakásban. Azt hittem, minden rendben van köztünk. De aztán egy nap megtaláltam ezt a levelet… vagyis azt hittem, megtaláltam, de valójában csak most került elő.

Dóri döbbenten nézett rám. – És te soha nem mondtad el nekem? Miért?

– Mert azt akartam, hogy boldog gyerekkorod legyen. Nem akartam, hogy azt hidd, az apád rossz ember volt. Szeretett téged… csak engem már nem tudott úgy szeretni.

A lányom sokáig hallgatott. Aztán lassan megszólalt: – Ezért váltatok el? Ezért költöztünk el tőle?

Bólintottam. – Igen. Amikor kiderült, hogy Nikinek gyereke lesz tőle… nem tudtam tovább maradni.

Dóri felállt, idegesen járkált fel-alá a szobában. – És most? Most mit csináljak ezzel? Az egész életem hazugság volt?

– Nem volt hazugság! – kiáltottam kétségbeesetten. – Mindent megtettem érted! Egyedül neveltelek fel, dolgoztam két állásban, hogy mindened meglegyen! Nem akartam, hogy szenvedj miattunk!

– De szenvedtem! – tört ki belőle a zokogás. – Mindig éreztem, hogy valami nincs rendben! Apa sosem jött el az ünnepekre, mindig csak telefonon beszéltünk… Most már értem!

A szívem majd megszakadt. Odamentem hozzá, átöleltem, de ő ellökte magától.

– Hagyj most! – mondta dühösen.

Ott maradtam egyedül a nappaliban, kezemben a levéllel. A múlt visszakövetelte magának az igazságot.

Aznap este nem aludtam semmit. Csak ültem az ágy szélén, és bámultam a sötét plafont. Eszembe jutott minden: amikor Gáborral megismerkedtünk a főiskolán; az első közös albérletünk Zuglóban; az esküvőnk a városházán; Dóri születése; az első veszekedések pénz miatt; Gábor késői hazajövetelei; az egyre gyakoribb titkolózások.

Aztán jött Niki. Egy fiatalabb lány a munkahelyéről. Eleinte csak barátok voltak – legalábbis ezt mondta Gábor –, de aztán egy este részegen bevallotta: „Zsuzsa, én már nem vagyok boldog veled.” Akkor még próbáltam harcolni érte. Könyörögtem neki, hogy maradjon velünk. De amikor megtudtam, hogy Niki terhes… minden összeomlott.

Az anyám azt mondta: „Zsuzsa, ne hagyd magad! Egy férfi sem ér annyit, hogy tönkretedd magad miatta!” De én akkor úgy éreztem, meghalok a fájdalomtól.

A válás után Gábor elköltözött Nikivel egy újépítésű lakóparkba Kőbányán. Dóri akkor még csak nyolcéves volt. Minden második hétvégén ment hozzájuk – legalábbis így volt megbeszélve –, de Gábor gyakran lemondta az utolsó pillanatban: „Most nem jó, Dóri beteg lett a kicsi” vagy „Sok munka van”.

Évekig próbáltam erős lenni Dóri előtt. Dolgoztam egy könyvelőirodában reggeltől estig, este főztem, tanultam vele matekot és magyar irodalmat. Néha úgy éreztem, belepusztulok a magányba és a haragba.

Aztán egyszer csak Dóri kamasz lett. Lázadt ellenem is: „Miért nem engeded meg, hogy apánál aludjak? Miért kell mindig mindent neked tudnod?” Nem értette, mennyire féltem attól, hogy elveszítem őt is.

Most pedig itt állt előttem felnőttként, és számon kérte rajtam mindazt, amitől annyira féltem.

Másnap reggel csendben reggeliztünk. Dóri kerülte a tekintetemet.

– Elmegyek ma apához – jelentette be hirtelen.

– Rendben – feleltem halkan.

Délután felhívott Gábor: – Zsuzsa, mi történt? Dóri teljesen kiborult! Azt mondta, megtalálta azt a levelet…

– Igen – sóhajtottam belefáradva –, végre megtudta az igazat.

– Miért nem beszéltünk erről korábban? – kérdezte Gábor feszülten.

– Mert te sosem vállaltad a felelősséget! Mindent rám hagytál! Nekem kellett magyarázkodnom helyetted is!

Hosszú csend lett a vonalban.

– Sajnálom – mondta végül halkan Gábor –, tényleg sajnálom.

Letettem a telefont és sírtam. Nem Gábor miatt – hanem magam miatt. Az elveszett évek miatt. Az álmok miatt, amik sosem teljesültek be.

Este Dóri hazajött. Csendben leült mellém.

– Apa is sírt – mondta halkan. – Azt mondta, sosem akart nekem fájdalmat okozni.

– Tudom – feleltem könnyeimmel küszködve –, én sem akartam neked fájdalmat okozni.

Sokáig csak ültünk egymás mellett némán.

– Anya… szerinted lehet még boldog családunk? Vagy ez már örökre így marad?

Nem tudtam válaszolni neki.

Most itt ülök újra a nappaliban, kezemben azzal az átkozott levéllel. Vajon tényleg jobb lett volna mindent elmondani már akkor? Vagy helyesen tettem, hogy védelmezni akartam Dórit az igazságtól?

Ti mit tettetek volna a helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást? Lehet újrakezdeni ott, ahol minden darabokra hullott?