A válás katalizátora: Egy magyar lány vallomása a család széthullásáról

– Elég volt! – kiáltottam, miközben anyám és apám egymás szavába vágva üvöltöztek a nappaliban. A hangom megremegett, de mégis átszúrt mindent, mint egy penge. Tizenhét éves voltam, és már hónapok óta minden este ugyanazt hallgattam: pénzről, hűtlenségről, ki nem mondott sérelmekről szólt minden. Azt hittem, ha végre kimondom, amit gondolok, megoldódik minden. Ehelyett csak olajat öntöttem a tűzre.

– Kati, menj be a szobádba! – szólt rám apám, de én nem mozdultam. – Nem akarom tovább hallgatni! – sírtam el magam. – Miért nem váltok el inkább? Úgyis csak gyűlöltök mindent egymásban!

Anyám arca eltorzult, apám ökölbe szorította a kezét. Egy pillanatra csend lett. Akkor még nem tudtam, hogy ez a mondat lesz az, ami mindent megváltoztat.

Aznap este anyám bejött hozzám. Leült az ágyam szélére, és halkan azt mondta: – Tudod, Kati, néha az ember nem tudja, mikor kell feladni. Talán igazad van.

Másnap reggel apám már nem volt otthon. Csak egy cetlit hagyott az asztalon: „Elmentem. Majd jelentkezem.” Anyám egész nap sírt. Én pedig csak ültem az ablakban, és bámultam a szürke pesti utcát. Azt hittem, megkönnyebbülést érzek majd, de helyette valami sötét üresség költözött belém.

A következő hetekben minden megváltozott. Anyám ideges lett, folyton rám szólt apróságokért is. – Miért nem mosogattál el? Miért nem tanulsz többet? Miért vagy ilyen hálátlan? – kérdezte naponta többször is. Apámmal ritkán beszéltem; amikor találkoztunk a Margit-szigeten, csak csendben sétáltunk egymás mellett.

A barátaim nem értették, mi történik velem. Réka egyszer megkérdezte: – Kati, miért vagy mindig ilyen szomorú? – De én csak vállat vontam. Nem tudtam elmondani senkinek, hogy úgy érzem, én rontottam el mindent.

Az iskolában is egyre rosszabbul mentek a dolgok. A tanáraim aggódtak értem, de én csak ültem a padban és bámultam ki az ablakon. Egyik este anyám rám tört a szobámban:

– Kati, beszélnünk kell! – mondta remegő hangon. – Szerinted tényleg jobb így? Hogy apád elment?

Nem tudtam mit mondani. Csak sírtam. Anyám is sírt. Ott ültünk egymás mellett az ágyon, két roncs emberként.

A válás gyorsan lezajlott. Apám egy kis albérletbe költözött Zuglóban, anyám pedig még keserűbb lett. Én két lakás között ingáztam hétvégente, de sehol sem éreztem otthon magam.

Egy évvel később apám új barátnőt talált magának – Zsuzsát –, aki kedves volt velem, de sosem tudtam igazán elfogadni. Anyám pedig egyre többet panaszkodott: – Látod, apád milyen gyorsan továbblépett? Nekem csak te maradtál!

Aztán jött az érettségi. Ott álltam a ballagáson a két szülőmmel, akik egymásra sem néztek. A barátaim családjai együtt ünnepeltek, nálunk viszont fagyos volt a hangulat.

Az egyetem sem hozott enyhülést. Kollégiumba költöztem Budapesten, de minden hétvégén visszamentem valamelyik szülőmhöz – mintha választanom kellett volna közöttük. Mindketten azt várták tőlem, hogy igazoljam: őket szeretem jobban.

Egy este anyám kiborult:
– Kati, mondd meg őszintén: apádat választanád inkább? Mert úgy érzem, már rég elvesztettelek.

Nem tudtam mit felelni. Csak annyit mondtam: – Anya, én csak békét akarok.

De béke sosem lett. Azóta is minden ünnep feszültséggel telik: kihez menjek először karácsonykor? Kinek mondjam el előbb az örömeimet vagy bánataimat?

Most huszonkét éves vagyok. Már nem vagyok gyerek, de még mindig érzem annak az estének a súlyát a vállamon. Vajon tényleg én voltam a katalizátor? Ha akkor csendben maradok, együtt maradtak volna? Vagy csak kimondtam azt, amit ők is éreztek?

Néha azt kívánom, bárcsak visszamehetnék az időben és mást mondanék. De tudom: az élet nem így működik.

Ti mit tettetek volna a helyemben? Tényleg egy gyerek felelőssége eldönteni egy család sorsát?