A Vasarcú Judit: Egy láthatatlan harc története

– Judit, ezt nem engedhetjük meg magunknak! – csattant fel Gábor, a pénzügyi igazgató, miközben az asztalra csapta a jelentést. A tárgyalóban minden szem rám szegeződött. Éreztem, ahogy a homlokomon gyöngyözni kezd az izzadság, de nem engedhettem meg magamnak, hogy gyengeséget mutassak.

– Gábor, ha nem vállaljuk be ezt a kockázatot, akkor jövőre már nem lesz miről beszélgetnünk – válaszoltam higgadtan, miközben belül ordítani tudtam volna. A kollégák összenéztek, némelyikük szemében félelem csillant. Megszokták már, hogy kemény vagyok. Talán túl kemény is.

Amikor véget ért az értekezlet, mindenki sietve távozott. Egyedül maradtam a tárgyalóban. Az ablakhoz léptem, és a szürke budapesti égboltot néztem. Eszembe jutott anyám hangja: „Juditka, csak az erős nőket tisztelik ebben a világban.” Tizenhárom éves voltam, amikor apám elhagyott minket egy másik nőért. Anyám akkor megkeményedett, és engem is arra tanított, hogy soha ne mutassam ki az érzéseimet.

A gimnáziumban mindig kitűnő tanuló voltam. Nem voltak barátaim, mert anyám szerint „a barátok csak hátráltatnak”. Egyetlen egyszer próbáltam közel kerülni valakihez – egy fiúhoz, Tamáshoz –, de amikor anyám megtudta, hogy randizni mentem vele, három napig nem szólt hozzám. Akkor döntöttem el: soha többé nem engedem meg senkinek, hogy közel kerüljön hozzám.

Az egyetemen már mindenki „Vasarcú Juditnak” hívott. Nem bántottak, de nem is szerettek. Az első munkahelyemen gyorsan előléptettek, mert soha nem hibáztam. De minden sikerrel egyre magányosabb lettem. A kollégák féltek tőlem, a családom pedig csak akkor keresett, ha pénzre volt szükségük.

Most, tizenöt évvel később, én vagyok Magyarország egyik legnagyobb vállalatának vezérigazgatója. Mindenki tisztel – vagy inkább retteg tőlem. A sajtóban gyakran írnak rólam: „hideg”, „kíméletlen”, „szívtelen”. Senki sem tudja, hogy esténként sírva alszom el.

Egyik este későn mentem haza az üres lakásomba. A postaládában egy képeslap várt: „Boldog születésnapot kívánunk! Szeretettel: Anyu és Zsuzsa.” Zsuzsa a húgom, akivel évek óta nem beszéltem. Gyerekkorunkban mindig ő volt a kedvenc; én voltam az okos, ő a kedves. Anyám sosem mondta ki nyíltan, de mindig éreztette velem: csak akkor vagyok értékes, ha teljesítek.

Aznap este felhívtam Zsuzsát. Sokáig kicsöngött, mire felvette.

– Szia Judit – szólt bele óvatosan.

– Szia… Köszönöm a képeslapot – mondtam halkan.

– Rég beszéltünk… Hogy vagy? – kérdezte bizonytalanul.

– Jól – vágtam rá automatikusan. De aztán elcsuklott a hangom. – Vagyis… nem tudom. Fáradt vagyok.

Csend lett. Zsuzsa végül megszólalt:

– Tudod, anyu mindig azt mondta nekem is, hogy ne legyek gyenge. De néha azt érzem, pont emiatt veszítettük el egymást.

Nem tudtam mit mondani. Csak ültem a sötét nappaliban és hallgattam a húgom lélegzetét a vonal másik végén.

Másnap reggel újabb válság várt a cégnél: az egyik osztályvezető sírva jött be hozzám.

– Judit, kérem… ne rúgjon ki! Tudom, hibáztam, de… – zokogott Eszter.

Felnéztem rá. Láttam magamat benne – azt a kislányt, aki retteg attól, hogy nem elég jó.

– Eszter – mondtam halkan –, mindenki hibázik néha. Most menjen haza pihenni. Holnap új nap lesz.

Eszter döbbenten nézett rám. Talán először látta meg bennem az embert.

Aznap este sokáig gondolkodtam: vajon tényleg csak így lehet túlélni ebben a világban? Tényleg csak akkor vagyok értékes, ha kemény vagyok? Vagy lehet másképp is?

Lehet-e újrakezdeni egy életet úgy, hogy közben nem veszítjük el önmagunkat? Vajon hányan élnek még hozzám hasonlóan vasarc mögé rejtve a fájdalmukat?