A Vasárnapi Reggeli Drámája

A nap első sugarai éppen csak megérintették a hálószoba függönyeit, amikor már éreztem a gyomromban a szorongás ismerős csomóját. Vasárnap volt, a hét azon napja, amit valaha a legjobban szerettem. De mostanra már csak egy újabb kihívásnak tűnt, amit túl kell élnem. Mellettem a férjem, Miklós, mélyen aludt, horkolása egyenletes ritmust adott a csendes szobának. Tudtam, hogy hamarosan fel kell ébresztenem, és el kell kezdenünk a napot, ami minden bizonnyal nem lesz mentes a feszültségtől.

Az anyósom, Erzsébet, már régóta velünk lakik. Azóta, hogy Miklós apja elhunyt, úgy érezte, hogy kötelessége gondoskodni róla. Én is megértettem ezt, de az együttélés vele nem volt könnyű. Erzsébet asszony mindig is kritikus volt velem szemben. Úgy tűnt, soha nem tudtam megfelelni az elvárásainak. Minden vasárnap reggelinél úgy éreztem magam, mintha egy vizsgán lennék, ahol ő az egyetlen bíró.

„Jó reggelt, drágám,” suttogtam Miklós fülébe, miközben gyengéden megráztam a vállát. „Ideje felkelni.” Miklós csak mormogott valamit álmában, majd lassan kinyitotta a szemét.

„Már megint vasárnap van?” kérdezte álmosan.

„Igen,” válaszoltam halkan, próbálva elrejteni az aggodalmamat. „Ideje készülődni a reggelire.”

Miklós felült az ágyban, és egy pillanatra rám nézett. „Ne aggódj, minden rendben lesz,” mondta biztatóan. De tudtam, hogy ő is érzi a feszültséget.

Ahogy lementünk a konyhába, Erzsébet már ott ült az asztalnál, egy csésze kávéval a kezében. „Jó reggelt,” mondta hűvösen, alig nézve ránk.

„Jó reggelt,” válaszoltam mosolyogva, bár belül remegtem.

Elkezdtem készíteni a reggelit: tojásrántotta, friss kenyér és narancslé. Próbáltam mindenre figyelni, hogy ne adjak okot újabb kritikára. Erzsébet közben csendben figyelt, időnként sóhajtva vagy megjegyzést téve arról, hogy régen minden jobb volt.

„Emlékszem, amikor még én készítettem a reggelit,” mondta nosztalgikusan. „Miklós mindig azt mondta, hogy az én rántottám a legjobb.”

„Biztos vagyok benne, hogy így van,” válaszoltam udvariasan, bár tudtam, hogy ez csak egy újabb módja annak, hogy éreztesse velem: nem vagyok elég jó.

Miklós közben próbált közvetíteni köztünk. „Anya, Anna is nagyon finom rántottát készít,” mondta mosolyogva.

„Persze,” felelte Erzsébet szkeptikusan.

A reggeli csendesen telt el, de a levegő tele volt kimondatlan szavakkal és feszültséggel. Miklós próbált beszélgetést kezdeményezni az időjárásról és a hétvégi tervekről, de Erzsébet mindenre csak rövid válaszokat adott.

Amikor végre befejeztük az étkezést, Erzsébet felállt az asztaltól. „Köszönöm a reggelit,” mondta hűvösen, majd elindult a szobája felé.

Ahogy eltűnt a folyosón, Miklós rám nézett bocsánatkérően. „Sajnálom,” mondta halkan.

„Nem a te hibád,” válaszoltam fáradtan. „Csak… néha úgy érzem, hogy soha nem fogad el engem igazán.”

Miklós megfogta a kezemet. „Tudom, hogy nehéz vele,” mondta együttérzően. „De kérlek, ne add fel. Szeretlek téged és anyát is.”

Bólintottam, de belül még mindig küzdöttem az érzéseimmel. Vajon meddig tudom még ezt így folytatni? Meddig kell még áldozatokat hoznom azért, hogy megőrizzem a békét ebben a családban?

Ahogy ott ültem az üres tányérok között, azon gondolkodtam: vajon valaha is eljön az a nap, amikor Erzsébet valóban elfogad engem? Vagy mindig csak egy kívülálló maradok ebben a családban? Talán soha nem kapok választ ezekre a kérdésekre.