A vér titka: Egy biológiaóra, ami mindent megváltoztatott

– Anya, biztos vagy benne, hogy apa az igazi apám? – A kérdés úgy szakadt ki belőlem, mint egy eltévedt golyó. Nem gondolkodtam, csak kimondtam. Tizenhat éves voltam, épp hazaértem a suliból, ahol a biológiatanárnőnk, Kiss Katalin néni a vércsoportok öröklődéséről tartott órát. A fejemben még visszhangzottak a szavai: „AB vércsoportú gyerek nem születhet 0-s és A-s szülőtől.” Nekem AB-m volt. Anyának 0-s. Apának A-s.

Anya megdermedt. A kanál a levegőben maradt, a lencseleves illata hirtelen émelyítő lett. A szemeiben félelem villant. – Milyen butaságokat beszélsz, Gergő? – suttogta. – Te vagy a mi fiunk.

– De Katalin néni azt mondta… – kezdtem volna, de elakadt a hangom. Ebben a pillanatban nyílt az ajtó, és apa lépett be, vállán a nehéz szerelőláda. Vízvezeték-szerelőként dolgozott, gyakran fáradtan és hallgatagon jött haza.

– Mi folyik itt? – kérdezte, érezve a feszültséget.

– Semmi, csak az iskoláról beszélgetünk – vágta rá anya gyorsan, és megtörölte a kezét a kötényében.

De én már nem tudtam hallgatni. Az egész estét a szobámban töltöttem, újra és újra átolvastam a biológiakönyvet, böngésztem az internetet. Minden arra mutatott: valami nem stimmel. A szívem vadul vert, pánik fojtogatta a torkomat.

Másnap nem bírtam tovább. Elmentem nagymamámhoz, Marikához. Ő mindig őszinte volt velem, még ha fájt is az igazság.

– Mama, van valami, amit nem tudok a családunkról? – kérdeztem tőle egyenesen.

Sokáig nézett rám, aztán nagyot sóhajtott. – Gergő, néha az igazság jobban fáj, mint a hazugság… De jogod van tudni.

Leültünk a régi kanapéra. Mama mesélni kezdett. Tizenhat évvel ezelőtt anya megismerkedett egy férfival – Lászlóval –, fiatal orvos volt Szegedről. Pár hónapig együtt voltak, aztán László külföldre ment dolgozni. Nem sokkal később anya találkozott apával – Tamással –, aki elfogadta őt várandósan is, sosem kérdezett semmit.

– Tamás úgy szeret téged, mintha a sajátja lennél – mondta mama halkan. – Ő mindent feladott érted.

Összeomlottam. Kimentem az utcára, céltalanul bolyongtam Szeged belvárosában. A fejemben csak zakatolt: Ki vagyok én? Ki az igazi apám? Miért nem mondta el senki?

Késő este értem haza. Anya az asztalnál ült, vörös szemekkel várt.

– Bocsáss meg nekem, Gergő – suttogta. – Csak meg akartalak óvni. Tamás a te apád szívből, ha nem is vér szerint.

– De jogom van tudni! – kiáltottam rá. – Egy egész életet éltem hazugságban!

Apa az ablaknál állt némán. Aztán lassan felém fordult:

– Fiam, lehet, hogy nem én adtam neked az életedet, de mindent odaadtam neked. Úgy szeretlek, mintha tényleg az enyém lennél. Ez soha nem fog változni.

Könnyek gyűltek a szemembe. Nem tudtam mit mondani. Akkor értettem meg igazán: a szeretet bonyolultabb minden titoknál.

Egy hét múlva anya előkereste László címét. Írtam neki egy levelet. Hónapok teltek el válasz nélkül; már majdnem feladtam a reményt.

Aztán egy nap boríték várt rám: „Kedves Gergő! Most tudtam meg rólad. Nem tudom, képes leszek-e olyan apa lenni neked, amilyet megérdemelsz, de szeretnélek megismerni.”

Találkoztunk egy kis kávézóban a Tisza-parton. László magas volt és meleg tekintetű – pont olyan szemekkel, mint nekem. Sokat beszélgettünk életről, tervekről, arról, mit jelent apának lenni.

Hazafelé menet zavarodott voltam és mégis könnyebb lettem. Megértettem: a család nem csak vér kérdése.

Most huszonkét éves vagyok. Néha még mindig keresem magamban: melyik részem kihez tartozik? De egy dolgot biztosan tudok: a szeretet erősebb minden génnél.

Néha elgondolkodom: Ha az igazság ennyire fájdalmas tud lenni, vajon tényleg mindenáron keresni kell? Vagy néha jobb inkább védeni azt, akit szeretünk – akár egy hazugsággal is?