Ádám álma: Egy hatéves kisfiú öröksége a kórházakban
– Anya, szerinted hány könyv kell ahhoz, hogy minden gyerek ne féljen annyira a kórházban? – kérdeztem halkan, miközben a fehér falakat bámultam. A nővér épp most kötötte be az infúziót, és én próbáltam nem sírni. Hat éves voltam, de már tudtam, milyen az, amikor valaki fél. A nevem Ádám, és leukémiás vagyok.
A kórházi ágyon feküdtem, a plafonon lévő repedéseket számoltam. Anyu leült mellém, megsimogatta a hajamat – ami már alig volt –, és azt mondta: – Szerintem sok. De ha nagyon akarod, összegyűjtjük őket.
A szobatársam, Tomi, csak nézett rám nagy szemekkel. – Te tényleg azt hiszed, hogy a könyvek segítenek? – kérdezte kételyekkel teli hangon.
– Igen – feleltem határozottan. – Amikor olvasok, elfelejtem, hogy fáj. Elfelejtem, hogy itt vagyok.
Aznap este eldöntöttem: összegyűjtök tizenötezer könyvet a kórházban fekvő gyerekeknek. Ez lett az álmom. Nem akartam hőssé válni. Csak azt akartam, hogy másoknak könnyebb legyen.
A családom először nem értette, miért pont ennyi könyv. Apukám azt mondta: – Ádámkám, ez rengeteg! Honnan szerzünk ennyit?
De anyu már telefonált is a barátainak. A nővérem, Dóri, plakátokat rajzolt: „Ádám álma – Könyveket a kórházakba!” A Facebookon is elindult egy csoport. Egy hét alatt száz könyv gyűlt össze. Aztán ötszáz. Az emberek hozták a mesekönyveket, regényeket, képeskönyveket. Volt, aki csak egyet tudott adni, de mindegyik számított.
A kórházban mindenki beszélt rólam. Az orvosok mosolyogtak rám, amikor újabb doboz érkezett. De közben egyre rosszabbul lettem. Egyik nap apu sírva jött be hozzám. Próbálta eltitkolni, de láttam rajta.
– Miért sírsz? – kérdeztem tőle.
– Csak… aggódom érted – mondta halkan.
– Ne aggódj! Ha összegyűlik a tizenötezer könyv, minden rendben lesz.
A családunkban feszültség lett. Anyu és apu sokat veszekedtek. Anyu szerint apu túl sokat dolgozik, apu szerint anyu túl sokat aggódik. Dóri bezárkózott a szobájába esténként. Éreztem, hogy miattam van minden.
Egyik reggel arra ébredtem, hogy anyu kiabál a telefonba:
– Nem érdekel, hogy mennyi munka! Ez az utolsó esélye Ádámnak boldognak lenni!
Aztán rám nézett könnyes szemmel:
– Bocsáss meg, kisfiam… Néha úgy érzem, nem vagyok elég erős ehhez.
Megfogtam a kezét.
– Dehogyis nem! Te vagy a legerősebb anyuka a világon.
A könyvek csak jöttek és jöttek. Egy nap egy egész osztály érkezett látogatóba: huszonöt kisgyerek hozott nekem könyveket és rajzokat. Az egyik kislány odasúgta:
– Te vagy az én hősöm!
Nem tudtam mit mondani. Csak mosolyogtam.
Közben Tomi állapota is romlott. Egy este csendben sírt a takaró alatt.
– Félek – suttogta.
– Olvassunk együtt! – ajánlottam fel.
Elővettem egy mesekönyvet, és felolvastam neki addig, amíg el nem aludt.
A napok gyorsan teltek. Egyre kevesebbet tudtam felkelni az ágyból. Az orvosok suttogva beszéltek rólam a folyosón. Hallottam egyszer:
– Már csak napjai lehetnek…
Anyu mindent megtett, hogy ne vegyem észre, mennyire félnek ők is.
Egyik délután Dóri bejött hozzám egy nagy dobozzal:
– Ádám! Megvan! Tizenötezer könyv! Nézd!
Nem tudtam visszatartani a könnyeimet. Mindenki ott volt: anyu, apu, Dóri, Tomi és még az orvosok is tapsoltak.
Aznap este nagyon fáradt voltam. Anyu mellém ült az ágyra.
– Büszke vagyok rád – suttogta.
– Én is rátok – válaszoltam.
Másnap reggel már nem ébredtem fel.
Most már csak fentről nézem őket. Látom, ahogy az „Ádám Álma” alapítvány viszi tovább az álmomat. Minden új könyvvel egy újabb mosoly születik valahol egy kórházi ágyon.
Vajon tényleg elég egyetlen álom ahhoz, hogy megváltoztassuk mások életét? Ti mit tennétek meg valaki más boldogságáért?