„Akkor hát megegyeztünk? Vedd fel azt a hitelt.” – Egy meny története a magyar valóságból

– Akkor hát megegyeztünk? Vedd fel azt a hitelt, Zsófi – mondta Margit néni, a férjem anyja, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögre körül. A férjem, Gábor, csak bámult maga elé, mintha nem is rólam lenne szó. Az egész család ott ült: Margit néni, az apósa, Laci bácsi, és Gábor húga, Ági. Egyedül voltam közöttük, mint egy idegen.

Azt hittem, ha Gáborhoz megyek feleségül tizenkilenc évesen, minden könnyebb lesz. Szerettem őt, és azt gondoltam, a szerelem elég lesz ahhoz, hogy boldogok legyünk. De amikor beköltöztünk a szülei házába Kispesten, minden megváltozott. Margit néni mindent irányított: mikor kelünk, mit eszünk, mennyit költünk. Az én szavam sosem számított igazán.

Az első hónapokban próbáltam alkalmazkodni. Segítettem a házimunkában, főztem, takarítottam, még Margit néni kertjében is dolgoztam. De mindig volt valami, amit rosszul csináltam. – Zsófi, nem így kell a lecsót főzni! – szólt rám egy vasárnap délelőtt. – A paprikát előbb kell beletenni! – Gábor csak vállat vont: – Anyám így szokta.

Aztán jöttek a pénzügyek. Gábor fizetése kevés volt, én pedig egy kis könyvelőirodában dolgoztam részmunkaidőben. Margit néni szerint ideje lenne saját lakásba költöznünk – de csak akkor, ha én veszem fel a hitelt. – Te vagy fiatalabb, neked könnyebben adnak – mondta. – Meg hát te úgyis kevesebbet keresel, nem baj, ha teher alatt vagy egy kicsit.

Aznap este Gáborral próbáltam beszélgetni.
– Nem akarom egyedül a nyakamba venni ezt az egészet – mondtam halkan.
– Anyám csak jót akar – felelte Gábor fáradtan. – Ha most nem lépünk, sosem lesz saját lakásunk.
– De miért én? Miért nem együtt?
– Mert így egyszerűbb. Ne csinálj ügyet belőle.

A szívem összeszorult. Éreztem, hogy egyre inkább elveszítem önmagam ebben a házban. Minden döntést helyettem hoztak meg. Ha szóltam valamiért, Margit néni csak legyintett: – Majd megszokod. Itt így mennek a dolgok.

Egy este Ági bejött hozzám a szobába.
– Zsófi, ne haragudj anyára. Ő ilyen. De Gábort ismered, sosem fog szembeszállni vele.
– És én? Nekem ki segít?
Ági csak szomorúan nézett rám.

Az utolsó csepp az volt, amikor Margit néni mindenki előtt kijelentette: – Akkor hát megegyeztünk? Zsófi felveszi a hitelt. Senki sem kérdezte meg, mit akarok. Még Gábor sem állt mellém.

Aznap éjjel alig aludtam. Hajnalban felkeltem, és csendben elkezdtem pakolni. A bőröndbe tettem néhány ruhát, a kedvenc könyvemet és egy fényképet anyámról. Amikor elindultam kifelé, Margit néni már ott állt az ajtóban.
– Hova mész ilyen korán?
– Haza megyek – mondtam halkan.
– Haza? Ez is az otthonod!
– Nem… ez sosem volt az.

A buszon ülve végig sírtam. Anyám lakásában meleg tea és ölelés várt rám.
– Tudtam, hogy egyszer visszajössz – mondta anya csendesen.
– Anya… miért hagytam, hogy így legyen?
– Mert szerettél. De most már magadat is szeresd egy kicsit.

Azóta eltelt két év. Újra elkezdtem tanulni esti tagozaton, és most már saját albérletem van Zuglóban. Néha még mindig fáj Gábor emléke – de már tudom: nem elég szeretni valakit, ha közben elveszítjük önmagunkat.

Vajon hányan élnek még ma is így Magyarországon? Hányan hallgatnak nap mint nap másokra úgy, hogy közben elnémul a saját hangjuk? Ti mit tennétek az én helyemben?