Álmok romjai között: Egy felújítás és egy makacs kislány története

– Lili! Azonnal hagyd abba ezt a visítást! – kiáltottam, miközben a plafonról újabb vakolatdarab hullott le a konyhaasztalra. Az eső dobolt az ablakon, a huzat pedig végigsüvített a folyosón. A házunk – vagyis inkább romhalmazunk – minden porcikájában tiltakozott az ellen, hogy otthonnak nevezzem. De ez volt mindenünk.

Lili, a hétéves lányom, dacosan nézett rám. – Nem akarok itt lakni! Minden barátomnak szép háza van! Miért nem lehet nekünk is?

A szívem összeszorult. Gyerekkoromban én is arról álmodoztam, hogy egyszer majd lesz egy gyönyörű, rendezett otthonom, ahol mindig friss sütemény illata terjeng, és a gyerekek boldogan játszanak a kertben. Ehelyett most itt álltam egy penészes falú konyhában, ahol még a villany is csak néha működött.

A férjem, Gábor, késő estig dolgozott a városban, hogy valahogy összeszedjük a pénzt a felújításra. Amikor hazaért, fáradtan rogyott le mellém.

– Megint balhé volt? – kérdezte halkan.

– Lili nem érzi itt jól magát. És őszintén szólva… én sem – vallottam be könnyeimmel küszködve.

Gábor átölelt. – Tudom, hogy nehéz. De együtt megoldjuk. Emlékszel, miért vágtunk bele ebbe?

Persze, hogy emlékeztem. Az első közös lakásunkban minden túl kicsi volt: a fürdőszoba alig fért el két embernek, Lili szobája pedig inkább gardróbként funkcionált. Amikor megláttuk ezt a régi parasztházat a falu szélén, tele voltunk reménnyel. „Majd mi újjávarázsoljuk!” – mondtuk egymásnak. Csak azt nem tudtuk, mennyi könnyel és veszekedéssel jár majd mindez.

A következő hetekben minden nap újabb kihívásokat hozott. A fűtés rendszeresen elromlott; egyszer Lili szobájában 12 fokot mutatott a hőmérő. A fürdőszobában penészfoltok jelentek meg, és amikor végre sikerült kifesteni, Lili véletlenül kiborított egy vödör festéket a frissen lerakott padlóra.

– Miért vagy ilyen ügyetlen? – csattantam fel rá dühösen.

Lili sírva fakadt. – Nem akartam! Csak segíteni akartam neked!

A szavai úgy ütöttek szíven, mint egy pofon. Hányszor éreztem magam én is így gyerekként? Hányszor próbáltam megfelelni anyám elvárásainak? Most ugyanazokat a hibákat követtem el.

Egyik este Lili odabújt hozzám az ágyban.

– Anya… szerinted egyszer tényleg szép lesz ez a ház?

– Igen, kicsim – suttogtam. – De nem csak attól lesz szép, hogy új a festék vagy csillog a padló. Hanem attól is, hogy együtt vagyunk benne.

Lili elgondolkodva nézett rám. – Akkor segíthetek holnap is?

Elmosolyodtam. – Persze.

A következő napokban próbáltam más szemmel nézni a dolgokat. Amikor Lili kiborított valamit vagy rosszalkodott, igyekeztem türelmesebb lenni. Együtt festettük ki a falakat – igaz, néhol több festék került Lili hajára, mint a falra –, de közben nevettünk és énekeltünk.

A faluban eleinte furcsán néztek ránk. „Pestiék” – suttogták mögöttünk az idősebbek a boltban. Egyik nap azonban Marika néni átjött egy tál meleg pogácsával.

– Látom, nagy munka van nálatok. Ha kell segítség, szóljatok nyugodtan! – mondta kedvesen.

Lili lelkesen mutatta meg neki az új szobáját – még ha csak félig volt is kész.

Ahogy telt az idő, lassan-lassan otthon lett ebből az omladozó házból. Nem lett tökéletes: mindig akadt valami javítanivaló vagy váratlan kiadás. De közben megtanultam örülni az apró sikereknek: egy meleg szobának télen, egy közös vacsorának gyertyafényben (mert megint elment az áram), vagy annak, ahogy Lili végre mosolyogva hívta át az első barátnőjét játszani.

A legnehezebb mégis az volt elfogadni: nem baj, ha nem vagyok tökéletes anya. Nem baj, ha néha elfáradok vagy hibázom. Lili nem egy hibátlan anyára vágyik – hanem rám.

Most már tudom: az igazi otthon nem attól lesz otthon, hogy minden ragyog és rendben van. Hanem attól, hogy együtt nevetünk és sírunk benne; hogy minden repedés mögött ott van egy közös emlék.

Néha még mindig elbizonytalanodom: vajon jó úton járok? Vajon egyszer majd Lili is úgy emlékszik vissza ezekre az évekre, mint én most? Talán nem lett tökéletes az életem – de lehet, hogy pont ettől lett igazán boldog.