Álmunk ára: Hogyan építettük fel az életünket segítség nélkül
– Nem hiszem el, hogy ezt mondod, anya! – csattantam fel, miközben a telefon szorosan a fülemhez tapadt. – Minden barátomnak segítettek a szülei lakáshoz jutni, csak nekünk nem?
A vonal másik végén anyám, Márta hangja fáradtan csengett. – Zsófi, tudod jól, hogy mi is nehezen jutottunk el idáig. Nem adhatunk oda mindent, amit összegyűjtöttünk. Nektek kell megteremtenetek a saját életeteket.
Letettem a telefont. Ádám rám nézett, szemében egyszerre volt együttérzés és düh. – Ne haragudj rájuk – mondta halkan –, de tudod, hogy nekem sincs senkim, akitől kérhetnénk. Ha nem sikerül, akkor is együtt vagyunk ebben.
Aznap este a konyhaasztalnál ülve számolgattuk a pénzünket. A panel albérletben már harmadik éve laktunk, minden hónapban egyre magasabb lett a rezsi. Az ingatlanárak az egekben, a fizetésünk pedig alig nőtt. Néha úgy éreztem, mintha egy végtelen mókuskerékben futnék: dolgozom, spórolok, mégis mindig ugyanott tartok.
A barátnőim közül többen már saját lakásban éltek – persze szülői segítséggel. Egyikük, Eszter, nemrég mesélte: – Apukámék kifizették az önrészt, így csak minimális hitelt kellett felvennünk. Olyan jó érzés volt beköltözni!
Irigykedtem. Nem rájuk haragudtam igazán, hanem arra a tehetetlenségre, amit éreztem. Miért nem lehet nekünk is könnyebb? Miért kell mindenért megküzdenünk?
Ádám próbált biztatni. – Nézd, Zsófi, lehet, hogy most nehéz, de ha egyszer sikerül, azt mondhatjuk: ezt mi építettük fel. Senki másnak nem tartozunk hálával.
De ez a gondolat akkor még nem vigasztalt. Egyik este összevesztünk. – Elegem van abból, hogy mindig csak számolgatunk! – kiabáltam. – Nem akarok örökké albérletben élni!
Ádám csendben maradt. Másnap reggel egy cetlit találtam az asztalon: „Szeretlek. Ne add fel!”
A következő hetekben minden szabadidőnket azzal töltöttük, hogy lakáshirdetéseket böngésztünk. Megnéztünk egy lepukkant garzont Kőbányán, egy panelt Újpesten és egy régi polgári lakást Zuglóban. Mindegyik túl drága volt vagy túl rossz állapotban.
Egyik nap Ádám hazajött egy ötlettel: – Mi lenne, ha vidéken néznénk körül? Ott olcsóbbak a lakások.
Először tiltakoztam. – Nem akarok elköltözni Budapestről! Itt van a munkám, a barátaim…
De aztán rájöttem: talán tényleg változtatnunk kellene. Egy hétvégén elutaztunk Gödöllőre megnézni egy kis házat. A kert tele volt vadvirágokkal, az ablakból látni lehetett a dombokat. Nem volt tökéletes – repedezett falak, régi nyílászárók –, de valami megmozdult bennem.
– Képzeld el itt az életünket – suttogta Ádám.
Hazafelé csendben ültünk az autóban. Aztán megszorítottam a kezét: – Próbáljuk meg.
Elkezdődött a hitelügyintézés rémálma: papírok hegyét kellett beszerezni, hónapokat vártunk az elbírálásra. Közben minden fillért félretettünk: lemondtunk a nyaralásról, ritkábban mentünk étterembe vagy moziba.
A családom továbbra sem értette a döntésünket. Apám egyszer odavetette: – Minek neked ház vidéken? Maradj inkább Pesten! Majd ha lesz gyereked, úgyis visszakönyörögsz ide.
De én már biztos voltam benne: ezt most magunkért tesszük.
Végül megkaptuk a hitelt. Amikor aláírtuk a szerződést és átvettük a kulcsokat, sírva öleltem át Ádámot. Nem volt nagy ház, nem volt új bútorunk sem – de minden centiméterét mi teremtettük meg.
Az első hónapok nehezek voltak: csöpögött a csap, penészedett a fal, és néha úgy éreztem, sosem lesz kész semmi. De minden közös festés és barkácsolás közelebb hozott minket egymáshoz.
Egy este kint ültünk a teraszon egy pohár borral. Ádám rám nézett: – Látod? Megcsináltuk.
Elmosolyodtam. Már nem bántam, hogy nem kaptunk segítséget. Megtanultam bízni magamban és bennünk.
Most már tudom: az igazi otthon nem attól lesz értékes, hogy ki fizette ki érte az önrészt vagy ki vette meg az első kanapét. Hanem attól, hogy mennyi munkát és szeretetet tettünk bele.
Néha még mindig elgondolkodom: vajon könnyebb lett volna minden, ha kapunk támogatást? Vagy pont ez kellett ahhoz, hogy igazán felnőjünk?
Ti mit gondoltok? Tényleg csak úgy lehet boldogulni ma Magyarországon fiatalon, ha van családi segítség? Vagy van értelme küzdeni az önállóságért?