Amikor a bizalom ára túl magas: Egy családi árulás története
– Zsófi, hol van a nagymama gyűrűje? – kérdeztem remegő hangon, miközben a szekrényem előtt álltam. A polcon, ahol mindig tartottam, most csak egy poros folt maradt. Zsófi a konyhában állt, kezében egy csésze teával, és úgy nézett rám, mintha nem értené a kérdést.
– Milyen gyűrű? – felelte ártatlan arccal.
A szívem hevesen vert. Tudtam, hogy valami nincs rendben. Az elmúlt hónapokban egyre több apróság tűnt el a lakásból: egy régi ezüstkanál, apám órája, anyám kendője. Mindig próbáltam elhessegetni a gondolatot, hogy Zsófi lehet az oka. Hiszen ő a családom! Amikor három hónappal ezelőtt megjelent az ajtómban, könnyes szemmel, egyetlen bőrönddel, nem volt szívem nemet mondani.
– Nincs hova mennem, Eszter – zokogta akkor. – Kérlek, hadd maradjak nálad egy ideig!
Akkor még nem tudtam, hogy ezzel az egyszerű igennel milyen lavinát indítok el az életemben. Zsófi mindig is problémás gyerek volt, de azt hittem, felnőttként már más lesz. Az első hetekben mindent megtettem érte: segítettem állást keresni, együtt főztünk, esténként hosszasan beszélgettünk a múltról és a jövőről. Néha úgy éreztem, mintha visszakaptam volna azt a kislányt, akit gyerekkoromban annyira szerettem.
De aztán jöttek a furcsa telefonhívások. Zsófi gyakran elvonult a szobájába, és halkan beszélt valakivel. Egyik este véletlenül meghallottam egy mondatot: „Majd megoldom, csak kell még egy kis pénz.” Megkérdeztem tőle, mi ez az egész, de csak legyintett.
– Semmi fontos – mondta. – Ne aggódj már annyit!
Aztán egyre gyakrabban kérte kölcsön a bankkártyámat: „Csak egy kis bevásárlásra.” Eleinte nem gyanakodtam. De amikor a számlámról eltűnt húszezer forint, már nem tudtam tovább tagadni magam előtt semmit.
Aznap este leültem vele beszélgetni.
– Zsófi, kérlek, mondd el az igazat! Mi folyik itt?
Ő csak nézett rám nagy szemekkel, majd kitört belőle a sírás.
– Sajnálom! – zokogta. – Csak annyira nehéz minden… Nem akartam bántani téged!
Megöleltem. Akkor még azt hittem, megbocsáthatok neki. De amikor másnap megtaláltam a zálogjegyet a nagymama gyűrűjéről a kabátja zsebében, valami végleg eltört bennem.
Aznap este már nem volt visszaút. Zsófi összepakolt és elment. A lakás üres lett utána – nem csak fizikailag, hanem lelkileg is. Napokig csak ültem a kanapén és bámultam ki az ablakon. Vajon mit rontottam el? Miért nem vettem észre hamarabb? Miért gondoltam azt, hogy a család mindig biztonságot jelent?
A testvéremmel is összevesztem emiatt. Judit szerint túl szigorú voltam Zsófival.
– Te sosem értetted meg őt igazán! – vágta a fejemhez egy veszekedés során. – Mindig csak az elvárásaidat hajtogattad!
– És te? Te hol voltál, amikor segítségre volt szüksége? – vágtam vissza dühösen.
A családunkban mindig is voltak titkok és kimondatlan sérelmek. Anyám halála óta mindenki magába zárkózott. Talán ezért is akartam annyira segíteni Zsófinak: hátha helyrehozhatok valamit abból, amit anyánk elvesztése után elrontottunk.
De most csak ürességet éreztem. A bizalom törékeny dolog – ezt most tanultam meg igazán. Azóta is gyakran eszembe jutnak azok az esték, amikor együtt nevettünk vagy főztünk. Vajon tényleg csak kihasznált? Vagy ő is csak áldozata annak a családi örökségnek, amelyben mindannyian cipelünk valamit?
Azóta sem beszéltünk Zsófival. Néha hallok róla híreket: hogy újra próbálkozik talpra állni, hogy néha sikerül neki, néha nem. Én pedig próbálom újraépíteni magamban a bizalmat – önmagam iránt is.
Vajon lehet-e újra hinni valakiben ezek után? Vagy örökre elveszítettem azt a képességemet, hogy feltétel nélkül szeressek?