Amikor a boldogság bekopogtatott – Egy magyar nő magányának és újrakezdésének története
– Hagyj már békén, Zsuzsa! – kiáltotta rám a bátyám, amikor a temetés után próbáltam beszélni vele. – Mindenki a maga módján gyászol! – A hangja visszhangzott a régi, zuglói lakásban, ahol anyánk utolsó napjait töltötte. Aznap este végleg eldőlt: egyedül maradtam. A család széthullott, a barátok elmaradoztak, csak a csend maradt velem és a vén, beteg macskám, Bodza.
Aztán Bodza is elment. Egy esős novemberi reggelen már nem ébredt fel. Ott ültem a konyhaasztalnál, néztem a kihűlt teámat és azt gondoltam: „Ennyi volt. Nincs tovább.” A munkahelyemen – egy zuglói könyvelőirodában – mindenki csak a saját gondjával volt elfoglalva. A főnököm, Gábor, egyre többször szólt rám ingerülten: – Zsuzsa, már megint elírtad az összeget! Mi van veled mostanában? – Mit mondhattam volna? Hogy minden reggel sírva kelek fel?
A napjaim egyformán teltek: reggel buszra szálltam, végigbámultam a szürke házakat, este hazamentem az üres lakásba. A szomszédok – főleg az idős Marika néni – néha áthozott egy kis süteményt vagy levest, de én csak udvariasan mosolyogtam. Nem akartam beszélgetni. Nem akartam semmit.
Egyik este, amikor már sötétedett és a villamos csilingelése is elhalt odakint, valami furcsa zajt hallottam az ajtóm előtt. Először azt hittem, csak a huzat játszik a lábtörlővel. De amikor kinyitottam az ajtót, ott kuporgott egy apró, szürke kiscica. Sovány volt, reszketett, a szemei nagyok és ijedtek. Letérdeltem mellé és megsimogattam.
– Hát te honnan jöttél? – suttogtam. A cica halkan nyávogott és hozzám simult. Felkaptam, bevittem a lakásba. Volt még egy kis Bodza-féle táp a kamrában. A kiscica mohón evett, aztán összegömbölyödött Bodza régi pokrócán.
Aznap este először nem sírtam el magam lefekvés előtt. Ehelyett néztem ezt az apró életet, ahogy békésen szuszogott. Valami meleg érzés költözött belém.
Másnap reggel plakátokat láttam kiragasztva a lépcsőházban: „Eltűnt cica! Kérjük, aki látta, jelentkezzen!” Egy telefonszám is volt rajta. Összeszorult a szívem. Tudtam, hogy vissza kell adnom őt.
Felhívtam a számot. Egy férfi vette fel: – Igen? Itt László beszél.
– Jó napot kívánok… Én Zsuzsa vagyok, a 3/8-ból. Azt hiszem, nálam van az ön cicája…
– Tényleg? Jaj, nagyon köszönöm! Már két napja keresem! – A hangja őszinte örömmel csengett.
Délután becsöngetett hozzám. Magas, barna hajú férfi állt az ajtóban, kezében egy doboz bonbonnal.
– Nagyon hálás vagyok! – mondta zavartan mosolyogva. – Most költöztem ide a válásom után… Ez a cica mindene lett a lányomnak is…
Átadtam neki az állatot. A cica boldogan dorombolt László karjában.
– Ha van kedve… egyszer jöjjön át egy teára! – mondta halkan.
Először nemet akartam mondani. De valami azt súgta: próbáld meg! Így hát pár nap múlva átmentem hozzá.
A lakása még félig dobozokkal volt tele. László teát főzött, süteményt kínált. Beszélgettünk az életünkről: ő is elvesztette az édesanyját pár éve, most meg elvált, a lánya csak kéthetente van nála.
– Néha azt érzem, mintha mindenki elhagyna – mondta halkan.
– Én is… – feleltem.
A cica közben az ölembe mászott és dorombolni kezdett. László rám nézett: – Tudja… talán nem véletlenül kopogtatott be hozzád ez a kis jószág.
Innentől kezdve gyakrabban találkoztunk. Néha együtt mentünk le a boltba vagy sétáltunk a közeli Városligetben. László lánya, Anna is megszeretett engem; együtt sütöttünk palacsintát vasárnaponként.
De nem mindenki örült ennek az új barátságnak. A bátyám egyszer felhívott:
– Hallom, összejöttél valami elvált pasival… Anyánk forogna a sírjában!
– Ne beszélj butaságokat! – vágtam vissza dühösen. – Jogom van boldognak lenni!
– Te tudod… De ne számíts rám többet! – mondta ridegen.
Ez fájt. De László mellett lassan megtanultam újra bízni magamban és másokban is. Együtt nevettünk, veszekedtünk is néha apróságokon: ki felejtette el kivinni a szemetet vagy ki hagyta nyitva a hűtőt.
A legnehezebb mégis az volt, amikor László volt felesége váratlanul megjelent nálunk egy vasárnap délután:
– Zsuzsa? Te vagy az új barátnője? – kérdezte gúnyosan.
– Igen… – feleltem remegő hangon.
– Csak vigyázz… László nem könnyű eset! – mondta és becsapta maga mögött az ajtót.
Aznap este Lászlóval sokáig beszélgettünk:
– Nem akarom elveszíteni Annát… De veled is boldog vagyok…
– Én sem akarok senkitől semmit elvenni… Csak szeretnék végre tartozni valahová…
A következő hetekben mindketten igyekeztünk megtalálni az egyensúlyt: család, gyász, újrakezdés. Voltak viták is: Anna néha féltékeny lett rám; László exfelesége üzeneteket írogatott nekem Facebookon; Marika néni pedig minden alkalommal megjegyezte:
– Zsuzsikám, biztos jó ötlet ez? Egy elvált férfi? Meg egy gyerek?
De én tudtam: ez most az én utam. Nem volt könnyű döntés; sokszor sírtam még éjszakánként anyám fényképe előtt vagy Bodza pokrócát szorongatva. De minden reggel ott volt mellettem valaki – akár csak egy doromboló cica vagy egy meleg kézfogás formájában.
Most már tudom: néha tényleg akkor kopogtat be a boldogság, amikor már minden reményt elveszítenénk. Csak ki kell nyitni az ajtót.
Vajon hányan vannak még így Magyarországon? Hányan félnek újrakezdeni vagy elengedni a múltat? Ti mit tennétek a helyemben?