Amikor a család csak a pénzről szól: Egy magyar meny története az anyóssal, aki sosem hív csak úgy

– Petra, megjött már a fizetésed? – hallom az anyósom hangját a telefonban, mielőtt még köszönni tudnék. A hangja éles, türelmetlen, mintha csak egy bankautomatával beszélne, nem pedig a menye lenne a vonal másik végén.

A konyhaasztalnál ülök, előttem a csekkek, a gyerekek zsivajognak a szobában. A férjem, Gábor, épp most ért haza a munkából, fáradtan ledobja magát mellém.

– Már megint anyád? – kérdezi halkan, miközben a tekintete találkozik az enyémmel. Csak bólintok.

– Igen, mama, megjött – mondom bele a telefonba, próbálva nyugodt maradni. – De most nekünk is sok kiadásunk van. A gyerekeknek új cipő kell, és a villanyszámla is magasabb lett.

– Jaj, hát tudod te jól, hogy nekünk is mennyi gondunk van! – vág vissza az anyósom. – Az apádnak fáj a háta, gyógyszer kell neki. Meg aztán… hát, tudod, hogy mennyire szeretünk titeket! Csak most az egyszer segítsetek ki minket!

Hazudnék, ha azt mondanám, hogy nem fáj minden ilyen beszélgetés. Az első években még hittem neki. Azt gondoltam, tényleg szükségük van ránk. De most már érzem: ez nem szeretet, hanem zsarolás. Minden hónapban ugyanaz a forgatókönyv. Amint megjön a fizetésünk, csörög a telefon. Soha nem hívnak csak úgy, hogy megkérdezzék: hogy vagyunk? Hogy vannak az unokák?

Egy este Gáborral leülünk beszélgetni.

– Meddig fog ez így menni? – kérdezem tőle kétségbeesetten. – Nem érzem magam többé családtagnak. Csak pénztárcának.

Gábor sóhajt. – Tudom, Petra. De hát ők is a családunk. Ha nem segítünk nekik, ki fog?

– És velünk mi lesz? – fakadok ki. – A gyerekeknek is szükségük van ránk! Nem akarom, hogy azt lássák: mindig csak adunk, de soha nem kapunk semmit vissza.

Másnap reggel az anyósom váratlanul beállít hozzánk. A gyerekek örülnek neki, de én érzem magamban a feszültséget.

– Hoztam egy kis süteményt – mondja mosolyogva, de látom rajta: valamit akar.

Alig ül le, máris előhozakodik vele:

– Tudod, Petra, az apádnak most tényleg nagyon kellene az a pénz… Ha nem kapja meg időben a gyógyszert, ki tudja mi lesz vele.

– Mama – mondom halkan –, mi is nehéz helyzetben vagyunk most. Nem tudunk mindig segíteni.

Az anyósom arca elkomorul. – Hát ennyit jelentünk nektek? Hogy amikor bajban vagyunk, hátat fordítotok?

A szavai úgy vágnak belém, mint a kés. Egész nap ezen rágódom. Vajon tényleg rossz ember vagyok? Vagy csak végre ki kellene állnom magamért és a családomért?

Este Gáborral újra beszélgetünk.

– Szerinted mit kéne tennünk? – kérdezem tőle.

– Nem tudom – mondja csendesen. – Félek attól, hogy ha nemet mondunk, végleg elveszítjük őket.

– De ha mindig igent mondunk, elveszítjük saját magunkat – suttogom.

A következő hónapban elhatározom: most én fogok nemet mondani. Amikor csörög a telefon és meglátom az anyósom nevét a kijelzőn, mély levegőt veszek.

– Mama, most tényleg nem tudunk segíteni – mondom határozottan. – Sajnálom.

Csend van a vonal másik végén. Majd hallom az anyósom sírását.

– Hát ennyit jelentek nekünk… – ismétli újra és újra.

Leteszem a telefont és sírva fakadok. Gábor átölel.

– Jól tetted – mondja halkan. – Egyszer valakinek meg kellett húznia a határt.

Azóta ritkábban hívnak minket. A gyerekek néha kérdezik: „Miért nem jön már mama?” Nehéz elmagyarázni nekik, hogy néha azok bántanak legjobban, akiket a legjobban szeretünk.

Minden este azon gondolkodom: vajon jól döntöttem? Vajon lehet-e egyensúlyt találni aközött, hogy segítünk másokon és közben nem veszítjük el önmagunkat?

„Ti mit tennétek az én helyemben? Meddig lehet tűrni azt, hogy valaki csak akkor keres fel minket, ha pénzre van szüksége?”