Amikor a család hátat fordít: Egy feleség harca önmagáért

– Miért nem tudsz soha semmit rendesen megcsinálni? – csattant fel az anyósom, Ilona néni, miközben a vasárnapi ebédhez terítettünk. A villa megcsúszott a kezemben, és a porcelántányér hangosan koppant az asztalon. A férjem, Gábor csak lesütötte a szemét, mintha nem is hallotta volna a szavakat. A szívem összeszorult, de már nem volt erőm visszaszólni. Hányszor próbáltam már elnyerni a család szeretetét? Hányszor sütöttem bejglit karácsonyra, vagy mentem át segíteni a lekvárfőzésnél? Mégis mindig csak egy kívülálló maradtam.

Az esküvőnk napján is éreztem ezt az idegenséget. Az anyósom hideg puszit nyomott az arcomra, miközben a barátnőim meleg öleléssel gratuláltak. Az apósom, László bácsi, csak annyit mondott: „Remélem, tudod, mibe vágtad a fejszéd.” Akkor még azt hittem, csak viccel. Most már tudom: figyelmeztetés volt.

Az első években mindent megtettem. Ha valaki beteg lett a családban, én vittem levest, gyógyszert, vagy éppen vigyáztam a gyerekekre. Ha pénzügyi gondjaik voltak, Gáborral együtt segítettünk. De amikor tavaly elvesztettem a munkahelyemet, és hónapokig állás nélkül maradtam, senki sem kérdezte meg, hogy vagyok. Az anyósom csak annyit mondott: „Majd Gábor eltart.” A sógornőm, Zsuzsa pedig azt suttogta a hátam mögött: „Lusta.”

Egyik este Gáborral ültem a kanapén. – Miért nem állsz ki mellettem? – kérdeztem halkan. – Mindig csak hallgatsz, amikor bántanak.
– Nem akarok veszekedést – felelte fáradtan. – Tudod, milyen Ilona anyu.
– De én is itt vagyok! – csattantam fel. – Én is a családod része vagyok! Vagy legalábbis annak kellene lennem.

A következő héten Ilona néni hívott fel: – Jövő héten jönnek a rokonok vidékről. Ugye segítesz főzni?
– Nem tudom, Ilona néni – mondtam remegő hangon. – Mostanában nagyon fáradt vagyok.
– Fáradt? – nevetett gúnyosan. – Hát mitől? Hiszen otthon ülsz egész nap!
Letettem a telefont és sírtam. Úgy éreztem magam, mint egy rongybaba, akit mindenki dobálhat kedve szerint.

Aztán történt valami. Egyik reggel tükörbe néztem és nem ismertem magamra. Karikás szemek, lemondó tekintet. Hol van az a lány, aki tele volt álmokkal és tervekkel? Hol van az az Anna, aki hitt abban, hogy szerethető?

Aznap eldöntöttem: elég volt.

Amikor legközelebb családi ebédre mentünk, már másként ültem az asztalhoz. Amikor Ilona néni megjegyzést tett arra, hogy túl sós lett a levesem, csak annyit mondtam: – Sajnálom, ha nem ízlik. Legközelebb főzzön valaki más.
A sógornőm felnevetett: – Na végre! Egyszer kiállsz magadért!
Gábor rám nézett, mintha most látna először igazán.

A következő hetekben sorra jöttek a próbák. Ilona néni megsértődött, László bácsi nem szólt hozzám napokig. Gábor is nehezen viselte az új helyzetet.
– Miért kell mindig konfrontálódni? – kérdezte egy este.
– Mert ha nem teszem meg most, soha nem fogok boldog lenni ebben a családban – válaszoltam könnyeimmel küszködve.

Elkezdtem újra dolgozni egy kis könyvesboltban. A munka örömet adott és önbizalmat. Egyre kevesebbet jártam át Ilonáékhoz. Amikor hívtak, gyakran nemet mondtam.
– Anna megváltozott – mondta Zsuzsa egyszer Gábornak.
– Igen – felelte ő csendesen –, de talán most végre boldogabb.

A családi ünnepeken már nem próbáltam mindenkinek megfelelni. Ha valaki kritizált, udvariasan visszautasítottam vagy egyszerűen nem foglalkoztam vele. Gábor lassan megértette: ha szeret engem, ki kell állnia mellettem.

Egy év telt el így. A kapcsolatunk megerősödött vagy talán először lett igazán őszinte. Ilona néni még mindig gyakran kritizál, de már nem fáj annyira. Tudom: nem vagyok kevesebb attól, hogy nem felelek meg minden elvárásnak.

Most már tudom: csak akkor lehetünk boldogok egy családban, ha önmagunk maradunk és merünk határokat húzni.

Néha még mindig elgondolkodom: Vajon hány nő él ma Magyarországon úgy, hogy csak mások kedvéért létezik? Meddig tűrjük még ezt? Ti mit tennétek a helyemben?