Amikor a Család Idegenné Válik: Dóra Története Budapestről

– Dóra! – Anyám hangja úgy hasított végig a lakáson, mint egy kés. A konyhában álltam, kezemben a kávéscsészével, amikor András, a bátyám, beviharzott. Arca vörös volt a dühtől. – Most jött el az idő! – kiáltotta anyám, szinte sírva.

Tudtam, hogy ez a nap eljön. Amióta a nagymama, Ilona néni, két hónapja meghalt, a budapesti lakásunk olyan volt, mint egy fortyogó üst: bármelyik pillanatban szétrobbanhatott. A végrendelet, a balatoni nyaraló Fonyódon, a pesti lakás a XIII. kerületben – mindenből vita lett. András, aki régen a legjobb barátom volt, most úgy nézett rám, mintha ellenség lennék.

– Dóra, ne játszd meg magad! – vágta hozzám András, megállva az ajtóban. – A nagyi azt akarta, hogy minden fele-fele legyen. Te már megkaptad a lakását, én meg mit kapok?

– András, tudod jól, hogy én gondoztam őt az utolsó években! Te még a születésnapján sem hívtad fel! Most meg mindenből részt akarsz?

Anyám ott állt köztünk, mint egy fáradt bíró. – Gyerekeim, könyörgöm…

De András nem engedett. – Vagy enyém lesz a nyaraló, vagy megyünk bíróságra. És ne számíts rám, ha anya beteg lesz!

Mintha gyomorszájon vágtak volna. Lecsukódott előttem minden közös karácsony emléke, minden balatoni nyár – most már csak idegenek voltunk.

Aznap este hívott fel Szonja néni, anyám húga. – Dóri, hallottam, hogy András balhét csinál az örökség miatt. Mindig is pénzéhes volt. Ne hagyd magad!

– Néni, nem bírom tovább. Anyu minden nap sír, én meg… mintha betolakodó lennék a saját otthonomban.

– Ne feledd: te voltál ott nagyi mellett végig. Nem ő.

De számít ez? Magyarországon egy végrendelet csak papír – a család minden négyzetméterért szétszakad.

Pár nap múlva András megjelent Orsolyával, a feleségével és két kisgyerekükkel. Kopogás nélkül jöttek be, mintha már az övék lenne minden.

– Megnézzük a lakást – mondta Orsolya hidegen, mint egy ingatlanos.

– Mit csináltok? – kérdeztem döbbenten.

– Ha minden fele-fele lesz, tudni akarjuk, mi jár nekünk – válaszolta ridegen.

Anyám összegörnyedve ült a kanapén. – Gyerekeim… könyörgöm…

András odalépett hozzám és halkan odasziszegte: – Ha nem adod oda a nyaralót, elmondom mindenkinek, hogy eltitkoltad nagypapa leveleit nagyi elől. Hogy manipuláltad őt az utolsó pillanatig.

Elgyengültek a lábaim. Ez már kegyetlenség volt – soha nem tettem volna ilyet. De egy családi pletyka mérgezőbb mindennél.

– Menjetek innen! – kiabáltam sírva. – Nem akarlak többé látni titeket!

András vállat vont és Orsolyával meg a gyerekekkel szó nélkül távoztak.

Másnap megérkezett az idézés: András bíróságra vitte az ügyet, hogy érvénytelenítse a végrendeletet és mindent szétosszon. Anyám egész éjjel nem aludt. Én sem.

A munkahelyemen árnyék lettem önmagam árnyéka. Judit kolléganőm aggódva kérdezte:
– Dóri, mi van veled? Napok óta nem alszol?
– Nem is tudok aludni – válaszoltam. – A családom szétszakít.

Este leültem anyámmal a konyhaasztalhoz.
– Anyu… talán oda kéne adnom nekik a nyaralót. Nem bírom ezt a háborút.
Anyám könnyes szemmel nézett rám:
– Ne tedd csak azért, hogy béke legyen! Nagyi tudta mit csinál. Te voltál neki minden az utolsó pillanatig.

De napról napra nőtt rajtam a nyomás. András terjesztette: én vagyok a pénzéhes, én manipuláltam nagymamát, én dobtam ki őt otthonról. Az unokatestvérek is hívogattak:
– Dóra, ezt hogy tehetted?
– Ilyet nem csinálunk! A családnak össze kell tartania!
– A pénz elvette az eszed!

Csapdában éreztem magam.

Eljött a tárgyalás napja a Pesti Központi Kerületi Bíróságon. Egy hideg teremben ültem szemben Andrással és Orsolyával. A bírónő szigorúan nézett ránk:
– Próbáltak egyezséget kötni?
– Nincs egyezség – mondta András jéghidegen.
Az ügyvédem elmondta: én gondoztam nagymamát végig, András sosem jött… De itt csak papírok és törvények számítanak.

A folyosón András odasúgta:
– Azt hiszed nyertél? Még meglátod…

Hazamentem remegve. Anyám forró teával és pokróccal várt.
– Dóri… vajon leszünk még valaha család?
Nem tudtam mit mondani.

Hetekkel később megszületett az ítélet: érvényes végrendelet, lakás és nyaraló nálam maradnak. András többé nem vette fel sem nekem, sem anyának a telefont. Orsolya üzent: „Ne számíts ránk többet.”

Számíthattam-e valaha rájuk? Csak ünnepeken vagy amikor pénz kellett vagy segítség.

Eltelt pár hónap. Anyám szíve megbetegedett ebben az egész háborúban. Egyedül ápoltam – András még anyák napján sem hívta fel.

Egy nap véletlenül összefutottam vele az Árkád bevásárlóközpontban. Mint két idegen mentünk el egymás mellett. Ő fordította el előbb a fejét.
Hazamentem és zokogtam egész este.

Most itt ülök egyedül a fonyódi nyaraló teraszán és nézem ahogy lemegy a nap a Balaton felett. Öröm helyett csak ürességet érzek és szomorúságot. Megérte harcolni egy darab földért úgy, hogy közben elvesztettem mindent? Lehet-e újjáépíteni valamit ennyi hazugság és kapzsiság után?

Néha azon gondolkodom: tényleg a család a legdrágább kincs? Vagy csak illúzió? Nem jobb inkább egyedül lenni, mint olyanokkal körülvéve élni, akik csak azt várják mikor buksz el?

Ti éreztétek már úgy, hogy a saját rokonaitok idegenné váltak?