Amikor a család kopogtat: Egy vasárnap a szüleimnél

– Zsófi, vasárnap jönnek a vendégek, ugye nem felejtetted el? – Anyám hangja élesen hasított át a telefonon. A konyhaasztalnál ültem, a kávém már kihűlt, és a gyomromban azonnal megjelent az ismerős görcs. Nem, nem felejtettem el. Soha nem felejtem el, amikor a család összegyűlik – vagy inkább, amikor én újra kívülállónak érzem magam közöttük.

Gyerekkorom óta így van ez. Mindig is más voltam, mint a bátyám, Gergő, vagy a húgom, Dóri. Ők mintha egy nyelvet beszéltek volna anyával és apával, én meg csak ültem az asztalnál, és próbáltam megfelelni. Most harmincnégy éves vagyok, de még mindig ugyanazt érzem: mintha valami láthatatlan fal választana el tőlük.

Vasárnap reggel mégis elindultam. A villamoson ülve néztem az ablakon át a szürke budapesti utcákat. A szívem hevesen vert. Vajon ma is ugyanaz lesz? Vajon ma is csak a csendes lány leszek, akinek sosem sikerül igazán megszólalnia?

A ház előtt állva hallottam bentről a nevetést. Mély levegőt vettem, és benyomtam a csengőt.

– Megjöttél! – Anyám ölelése szoros volt, de valahogy mégis távoli. – Gyere be gyorsan, már mindenki itt van!

A nappaliban ott ült Gergő a feleségével, Judittal és a két gyerekükkel. Dóri is ott volt, most hozta haza először az új barátját, Balázst. Apám a tévét nézte fél szemmel, de amikor beléptem, felállt és megszorította a vállam.

– Na végre! Már azt hittem, megint lemondod – mondta félig viccesen, de éreztem mögötte a csalódottságot.

Leültem az asztalhoz. Az ebéd illata betöltötte a szobát: húsleves, rántott hús, krumplipüré – minden úgy volt, mint régen. Mégis minden idegennek tűnt.

– Zsófi, hogy megy a munka? – kérdezte anyám.

– Jól – feleltem röviden. Nem akartam beszélni róla. Tudtam, hogy úgyis csak addig érdekes, amíg el nem mondom, aztán visszatérnek Gergő sikereihez vagy Dóri szerelmi életéhez.

– Hallottad? Gergő előléptetést kapott! – vágott közbe anyám büszkén.

– Gratulálok – mondtam halkan.

Gergő rám mosolygott.

– És te? Mikor hozol már valakit bemutatni? – kérdezte félig tréfásan.

A levegő megfagyott körülöttem. Dóri zavartan lesütötte a szemét. Anyám gyorsan témát váltott.

– Zsófi mindig is magának való volt – mondta nevetve. – Már kicsinek is inkább olvasott, mint játszott.

Nevetett mindenki. Én is mosolyogtam, de belül összeszorultam. Hányszor hallottam már ezt? Hányszor éreztem már azt, hogy nem vagyok elég jó?

Ebéd után Dóri odajött hozzám a konyhába.

– Ne haragudj Gergő miatt – suttogta. – Tudod, milyen…

– Nem baj – ráztam meg a fejem. – Már megszoktam.

– De nem kéne megszoknod! – nézett rám komolyan. – Miért nem mondod el nekik egyszer végre?

– Mit? Hogy mennyire fáj ez az egész? Hogy mindig úgy érzem, mintha csak vendég lennék itt?

Dóri megölelt. – Szeretünk téged. Csak… néha nem tudjuk jól kimutatni.

Visszamentünk a nappaliba. Anyám épp süteményt kínált körbe.

– Zsófi, te is kérsz? – kérdezte kedvesen.

Ránéztem. Láttam rajta az aggódást, amit mindig próbált elrejteni.

– Anyu… – kezdtem halkan. Mindenki rám nézett. – Szeretnék valamit mondani.

A szívem majd kiugrott a helyéről.

– Tudom, hogy sosem voltam olyan, mint Gergő vagy Dóri. Tudom, hogy sokszor furcsának tűntem nektek. De én is próbáltam mindig megfelelni… csak valahogy sosem sikerült igazán. És… néha nagyon egyedül érzem magam köztetek.

Csend lett. Anyám letette a süteményes tálat.

– Jaj, kicsim… ezt miért nem mondtad eddig? – kérdezte halkan.

– Mert féltem – vallottam be. – Féltem attól, hogy csalódást okozok nektek.

Apám odalépett hozzám és átölelt.

– Mi szeretünk téged így is, Zsófi – mondta rekedten. – Csak néha tényleg nehéz megérteni egymást.

Gergő is odajött.

– Sajnálom, ha megbántottalak – mondta őszintén.

Dóri keze megszorította az enyémet az asztal alatt.

Aznap este hazafelé menet könnyek folytak le az arcomon. Nem oldódott meg minden egy csapásra, de valami mégis megváltozott bennem: először éreztem azt, hogy talán tényleg van helyem ebben a családban.

Vajon hányan érzik még így magukat otthon? Hányan cipelik magukkal évek óta kimondatlanul ezeket a sebeket? Talán most végre én is elkezdhetek gyógyulni.