Amikor a család teher: Az én történetem pénzről, lojalitásról és határokról

– Eszter, most tényleg nem tudnátok segíteni? – hallottam az anyósom hangját a telefonban, miközben a konyhapulton remegő kézzel kavargattam a levest. A hangja egyszerre volt könyörgő és számonkérő, mintha kötelességem lenne minden problémájukat megoldani.

Nem ez volt az első alkalom. Sőt, az utóbbi időben szinte minden héten történt valami: a sógorom elvesztette a munkáját, a férjem húga nem tudta kifizetni az albérletet, az apósomnak pedig váratlan orvosi kiadásai lettek. És valahogy mindig mi lettünk a megmentők.

– Anyu, most tényleg nem könnyű nekünk sem – próbáltam halkan válaszolni, de már előre tudtam, hogy ebből vita lesz otthon.

A férjem, Gábor, mindig próbált közvetíteni. Szerette a családját, és nem akarta cserbenhagyni őket. De én egyre inkább úgy éreztem, hogy mi vagyunk az utolsó mentsváruk, és ez lassan felemészt minket.

Este, amikor Gábor hazaért, már látta rajtam a feszültséget.

– Mi történt? – kérdezte aggódva.

– Anyukád megint pénzt kér – mondtam fáradtan. – Most a sógorod miatt.

Gábor nagyot sóhajtott. – Tudom, de mit csináljak? Nem hagyhatom őket az utcán.

– És mi? Mi mikor kerülünk sorra? Mikor lesz végre csak rólunk szó? – fakadtam ki. A hangom remegett, de már nem bírtam tovább magamban tartani.

Gábor leült mellém az asztalhoz. – Eszter, kérlek… ők a családom.

– És én? Én nem vagyok a családod? – néztem rá könnyes szemmel.

Csend lett. Csak a falióra kattogása hallatszott.

Aznap este alig aludtam. Folyton azon járt az agyam, hogy hol van az a határ, amikor már nem áldozhatom fel magam másokért. Hogy lehet úgy segíteni, hogy közben ne veszítsem el önmagam?

A következő héten újabb kérés érkezett: most az apósomnak kellett volna egy nagyobb összeg egy sürgős műtétre. Gábor már automatikusan mondta: „Majd megoldjuk.”

De én nem akartam többé csak úgy bólintani.

– Gábor, beszélnünk kell – mondtam határozottan.

– Tudom, mire gondolsz – felelte fáradtan. – De mit vársz tőlem?

– Hogy végre állítsunk fel határokat! Hogy ne csak mindig mi adjunk! Hogy ne érezzem magam bűnösnek azért, mert szeretnék egy kis nyugalmat!

Gábor elfordult. – Ha nem segítünk nekik, soha nem bocsátják meg nekem.

– És ha így folytatjuk, én nem fogom tudni megbocsátani magamnak, hogy hagytam elveszni az életünket – suttogtam.

Aznap este először beszéltünk igazán őszintén arról, hogy mennyire másképp látjuk a dolgokat. Gábor gyerekkora óta azt tanulta: a család mindennél fontosabb. Én viszont azt éreztem, hogy ha mindig csak adunk, akkor egyszer elfogyunk.

A következő napokban feszültség ült ránk. A férjem családja egyre többször hívott engem is közvetlenül; mintha éreznék, hogy Gábor már bizonytalanabb. Egyik este a sógornőm személyesen jött át.

– Eszter, te mindig olyan kedves voltál velem… Most tényleg nagy bajban vagyok – mondta könnyes szemmel.

Éreztem a szánalmat és a haragot is egyszerre. Nem akartam kegyetlen lenni, de már nem bírtam tovább.

– Éva, sajnálom… de most nekünk is nehéz. Nem tudunk többet segíteni – mondtam ki végül remegő hangon.

Éva sértődötten nézett rám. – Tudtam! Mindig is kívülálló voltál ebben a családban!

Ez a mondat úgy vágott belém, mint egy kés. Minden igyekezetem ellenére mégis csak idegen maradtam számukra.

Aznap este Gábor csendben ült mellettem. Nem szólt semmit, csak megszorította a kezem.

A következő hetekben kevesebb lett a telefonhívás. A családja megsértődött ránk; éreztem a távolságot és a feszültséget minden találkozáskor. De valahol mélyen megkönnyebbültem is: végre volt egy kis nyugalmunk. Végre volt időnk egymásra.

De minden nap ott motoszkált bennem a bűntudat: vajon rossz ember vagyok-e azért, mert nemet mondtam? Vajon tényleg csak akkor vagyok jó feleség és menye, ha mindent feladok magamból?

Most itt ülök a nappaliban, nézem Gábort és azon gondolkodom: hol van az egészséges határ önfeláldozás és önvédelem között? Ti mit tennétek az én helyemben? Vajon lehet úgy szeretni és segíteni, hogy közben ne veszítsük el önmagunkat?