Amikor a család túl sokat kér: Egy anya harca a saját határaiért

– Luca, ugye nem felejtetted el, hogy ma jön anyád a babakocsit elvinni? – szólt oda Zoli, miközben Emese éppen a kanapén ugrált, én pedig próbáltam összeszedni a gondolataimat.

Nem felejtettem el. Sőt, egész éjjel ezen kattogtam. A babakocsi, amit anyám akar, még mindig jó Emesének, sőt, néha én is használom, ha hosszabb sétára megyünk. De anyám azt mondta, hogy most már az unokatestvéremnek kell, mert náluk is született egy baba. „Neked már úgysem kell sokáig” – mondta tegnap telefonon, mintha az én igényeim nem számítanának.

– Anya, de hát Emese még csak három éves – próbáltam tiltakozni.
– Ugyan már, Luca! Mindig mindent megtartasz magadnak. Nem tudsz egy kicsit önzetlenebb lenni? – vágott vissza anyám.

Ez a mondat egész nap visszhangzott a fejemben. Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak próbálom megvédeni azt a keveset, ami nekünk van?

A családomban mindig is az volt az elvárás, hogy segítsek. Ha valakinek kellett valami – egy régi kabát, egy megunt játék, egy feleslegesnek ítélt edény –, azonnal hozzám fordultak. És én mindig adtam. De most, hogy anya lettem, mintha minden sokkal nehezebb lenne. Minden tárgyhoz emlékek kötnek. Minden döntésnél érzem a felelősséget Emese felé.

Zoli közben csendben figyelt. Tudta, hogy ez nekem mennyire nehéz. Egyik este leült mellém a konyhában.

– Luca, nem kell mindent odaadnod csak azért, mert kérik. Néha magadra is gondolhatsz.
– De hát ők a családom… – suttogtam.
– És mi? Mi nem vagyunk a családod? – kérdezte halkan.

Ez a mondat szíven ütött. Vajon tényleg elfelejtem néha, hogy Zoli és Emese most már az én elsődleges családom? Hogy nekik tartozom felelősséggel?

Másnap reggel anyám már az ajtóban állt.
– Na, hol van az a babakocsi? – kérdezte türelmetlenül.
– Anya… szeretném megtartani még egy ideig. Emesének szüksége van rá.
Anyám arca megkeményedett.
– Mindig csak magadra gondolsz! Bezzeg amikor te voltál gyerek, én mindent odaadtam másoknak!

Éreztem, ahogy összeszorul a torkom. Gyerekkoromban tényleg sokszor láttam anyát önfeláldozónak – de azt is láttam, mennyire fáradt és boldogtalan volt emiatt. Vajon én is ilyen leszek?

A következő napokban mindenki hívogatott: nagynéném, unokatestvérem, még a bátyám is rám írt Messengeren.
– Luca, miért nem adod oda azt a babakocsit? Nálatok csak porosodik! – írta.
De nálunk nem porosodik. Nálunk használatban van. És most először éreztem azt, hogy jogom van nemet mondani.

Egy este Emese odabújt hozzám.
– Anya, ugye nem viszik el a babakocsimat?
– Nem viszik el, kicsim – suttogtam neki. És akkor eldöntöttem: mostantól kiállok magunkért.

Másnap felhívtam anyámat.
– Anya, szeretném megtartani a babakocsit. Ha majd tényleg nem lesz rá szükségünk, szólok neked elsőként.
Csend lett a vonalban.
– Hát jó – mondta végül sértődötten –, de ne csodálkozz, ha legközelebb nem segítünk neked semmiben!
Letettem a telefont és sírtam. Nem azért, mert bántottak – hanem mert végre kiálltam magamért.

Azóta feszültség van köztünk. A családi csoportban kevesebbet írnak nekem. De Zoli és Emese mellettem állnak. És minden nap egy kicsit könnyebb lélegezni.

Vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak végre megtanultam megvédeni magamat és a saját családomat? Ti mit tennétek a helyemben?