Amikor a családi kötelék fojtogat: Egy magyar anya harca önmagáért és gyermekéért
– Nem így kell főzni a töltött káposztát, Zsófi! – csattant fel Ilona néni, miközben a konyhapultnál álltam, remegő kézzel próbáltam a káposztaleveleket megtölteni. Gábor, a férjem, épp a nappaliban szerelte össze a kiságyat, és csak egy pillanatra nézett fel az anyja hangjára.
– Anyu, hagyd már, hadd csinálja Zsófi úgy, ahogy szeretné – szólt oda halkan, de Ilona néni csak legyintett.
– Ha rám hallgatsz, fiam, nem hagyod, hogy mindent elrontson! – mondta, és rám villantotta azt a tekintetet, amitől mindig összeszorult a gyomrom.
Aznap este, amikor végre elment, leültem Gábor mellé a kanapéra. A hasam már gömbölyödött, a kisfiunk bármelyik héten megszülethetett. – Nem bírom tovább – suttogtam. – Olyan, mintha sosem lennék elég jó neki. Mintha mindig vizsgáztatna.
Gábor átölelt. – Tudom, nehéz vele. De ő csak segíteni akar. Egyedül vagyunk itt, vidéken…
De én tudtam: ez már nem segítség volt. Ez birtoklás. Minden nap bejelentkezett: mit főzök, mit vásárolok, milyen színt válasszunk a babaszobába. Még azt is megmondta, milyen nevet adjunk a fiunknak: szerinte csakis László lehetett volna.
Az igazi törés akkor jött el, amikor megszületett Marci. Ilona néni már a kórházban ott volt hajnalban, és amikor először karomba vettem a kisfiamat, ő szó szerint kivette a kezemből.
– Add csak ide! Tudom én, hogyan kell tartani – mondta.
A könnyeim visszafojtottam. Nem akartam jelenetet rendezni. De amikor hazajöttünk, minden nap ott volt. Főzött, takarított – de közben mindenbe beleszólt. Hogy szoptassak-e vagy tápszert adjak. Hogy mikor altassam el Marcit. Hogy Gábornak mit csomagoljak ebédre.
Egy este Gábor későn ért haza. Marci sírt, én pedig már órák óta próbáltam elaltatni. Ilona néni ott ült az ágy szélén.
– Látod? Nem megy ez neked – mondta halkan. – Majd én megmutatom.
Valami bennem eltört. Felálltam, és remegő hangon szóltam:
– Elég volt! Ez az én gyerekem! Én vagyok az anyja!
Ilona néni felháborodva nézett rám. – Hálátlan vagy! Csak jót akarok!
Gábor ekkor lépett be az ajtón. Látta rajtunk a feszültséget.
– Mi folyik itt? – kérdezte.
– A feleséged azt hiszi, jobban tud mindent nálam! – vágta rá Ilona néni.
– Anya… kérlek… – kezdte Gábor bizonytalanul.
– Nem! – kiáltottam közbe. – Vagy ő megy el, vagy én!
Csend lett. Ilona néni felkapta a táskáját és kiviharzott.
Aznap éjjel nem aludtam. Gábor csendben feküdt mellettem. Másnap reggel bocsánatkérő üzenetet kaptam Ilona nénitől – de tudtam: semmi sem lesz már olyan, mint régen.
Hetekig nem jött hozzánk. Éreztem a hiányát is – hiszen valahol szerettem őt –, de végre fellélegeztem. Megtanultam egyedül altatni Marcit, főzni rá, sőt még azt is eldöntöttem: nem lesz László a neve.
Aztán egy vasárnap délután csengettek. Ilona néni állt az ajtóban egy tál friss pogácsával.
– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.
Leültünk a konyhában. Sokáig csak hallgattunk.
– Sajnálom – mondta végül. – Nehéz elengedni… Gábort is… meg most már Marcit is…
– Értem – feleltem csendesen. – De nekem is jogom van anyának lenni.
Azóta lassan javult minden. Néha még most is beleszól dolgokba, de már tudom: ki kell állnom magamért.
Most itt ülök Marci ágya mellett, nézem az alvó arcát és arra gondolok: vajon egyszer én is ilyen leszek? Vajon hol van az a határ szeretet és birtoklás között? Ti mit gondoltok erről?