Amikor a csend jobban fáj, mint a szavak: Egy tél Gáborral

– Miért nem mondtad el nekem, Gábor? – kérdeztem remegő hangon, miközben az ablaküvegen végigcsorgó esőcseppeket bámultam. A konyhában álltunk, a plafonról lógó régi lámpa sárgás fénye alatt. Odakint tombolt a februári vihar, de bennem még nagyobb vihar dúlt.

Gábor csak állt ott, kezében a bögrével, és nem nézett rám. – Nem akartam, hogy aggódj – suttogta végül. – Tudtam, mennyire félsz attól, hogy megváltozik minden.

A szívem összeszorult. Nem a hír fájt igazán – hogy előléptették a munkahelyén, és ezzel együtt új városba kellene költöznünk –, hanem az, hogy ezt hetekig titkolta előttem. Hogy minden este úgy feküdt mellém, mintha semmi sem történt volna. Hogy a csendje lett a legnagyobb árulás.

Aznap este nem tudtam aludni. Hallgattam Gábor egyenletes légzését, miközben én a plafont bámultam. Vajon hány másik dologról hallgatott még? Vajon tényleg ismerem őt? Vagy csak azt az embert szerettem, akinek mutatta magát?

Másnap reggel korán keltem. A konyhában anyám fényképe nézett vissza rám a hűtőről. Eszembe jutott, hányszor mondta: „A csend néha jobban öl, mint a szó.” Akkor még nem értettem igazán.

A munkahelyemen is szétszórt voltam. A kolléganőm, Judit odajött hozzám ebédszünetben. – Minden rendben otthon? – kérdezte óvatosan.

– Nem tudom – sóhajtottam. – Néha úgy érzem, mintha Gábor egy idegen lenne.

Judit bólintott. – Nálunk is volt ilyen. Amikor András elvesztette az állását, hónapokig titkolta. Azt hittem, sosem bocsátok meg neki.

Hazafelé menet a villamoson ülve figyeltem az embereket: egy idős házaspár kézen fogva ült egymás mellett; egy fiatal lány sírt csendben a telefonjába; egy kisfiú az anyja kabátjába kapaszkodott. Mindenki cipelt valamit magában.

Otthon Gábor már várt rám. Az asztalon két tányér gőzölgő gulyásleves, mellette egy üveg vörösbor.

– Beszélhetünk? – kérdezte halkan.

Leültem vele szemben. Sokáig csak néztük egymást.

– Tudom, hogy hibáztam – kezdte végül. – De féltem attól, hogy elveszítelek. Hogy ha megtudod, mennyire fontos nekem ez az előléptetés, azt hiszed majd, hogy nem számítasz eléggé.

– De hát pont ezzel veszítettél el egy kicsit – mondtam sírva. – Nem az előléptetés fáj, hanem hogy nem osztottad meg velem az örömöd és a félelmed.

Gábor letette a kanalat. – Sosem tanultam meg beszélni az érzéseimről. Apám mindig azt mondta: „A férfi tartsa magában.” De most látom, mennyire rossz ez.

Csend lett köztünk. A leves kihűlt, de egyikünk sem nyúlt hozzá.

Aznap este Gábor először mesélt nekem arról, milyen volt felnőni egy olyan családban, ahol mindenki mindent elhallgatott. Hogy mennyire félt attól, hogy hibázik. Hogy mennyire szeretne más lenni.

Én pedig először mondtam ki hangosan: – Félek attól, hogy egyszer tényleg elveszítelek.

A következő hetekben próbáltunk újra közeledni egymáshoz. Elmentünk sétálni a Margitszigetre; esténként együtt főztünk; néha csak ültünk a kanapén és hallgattuk egymás lélegzetét. De minden apró csendben ott lappangott a múlt árnyéka.

Egy este Gábor hazaért a munkából és leült mellém.

– Felajánlották az új pozíciót Győrben – mondta halkan. – De csak akkor fogadom el, ha te is velem jössz.

Néztem őt: azt az embert, akit egyszer már elveszítettem egy kimondatlan szó miatt. És tudtam: most rajtam múlik minden.

– Menjünk együtt – mondtam végül könnyes szemmel. – De ígérd meg: többé nem lesz köztünk csend.

Gábor bólintott. Megfogta a kezemet és hosszú idő után először éreztem azt, hogy talán tényleg képesek vagyunk újrakezdeni.

De vajon tényleg elég lesz ennyi? Lehet-e újra bízni ott, ahol egyszer már megtört valami? Ti mit tennétek a helyemben?