Amikor a dolgok elkezdtek eltűnni otthonról – Egy családi titok nyomában

– Már megint eltűnt a boríték a fiókból! – kiáltottam fel dühösen, miközben a nappali közepén álltam, és a kezem remegett. Anna, a feleségem, csak csendben nézett rám, szemeiben aggodalom tükröződött. Nem ez volt az első alkalom, hogy valami nyomtalanul eltűnt a lakásból. Először csak apróságok: egy aranygyűrű, néhány ezer forint, aztán egyre több minden.

– Szerinted ki lehet az? – kérdezte Anna halkan.

– Nem tudom… De valaki biztosan jár itt, amikor nem vagyunk otthon. – A hangom elcsuklott. A bizalom, amit eddig magától értetődőnek vettem, most darabokra hullott bennem.

Réka, a húgom, három éve ment férjhez Gáborhoz. Most született meg a kislányuk, Lili. Réka mindig is kicsit szétszórt volt, de sosem gondoltam volna, hogy egyszer majd gyanakodnom kell rá. Gábor jól keresett egy informatikai cégnél, mégis állandóan pénzszűkében voltak. Réka gyakran kért kölcsön tőlünk, de én egyre többször mondtam nemet. Nem akartam, hogy hozzászokjon ahhoz az élethez, amit nem engedhetnek meg maguknak.

Egyik este Anna csendben mellém ült a kanapéra.

– Szerintem szereljünk fel kamerákat. Legalább tudni fogjuk, mi történik – mondta halkan.

Sokáig gondolkodtam rajta. A gondolat is bántott: tényleg idáig jutottunk? Hogy már a saját családomban sem bízhatok? De végül megtettem. Felszereltem két apró kamerát: egyet a nappaliba, egyet a hálószobába.

Az első héten semmi különös nem történt. Már-már kezdtem azt hinni, hogy csak képzelődöm. Aztán egy péntek délután Anna szólt:

– Nézd csak ezt! – mutatta a telefonján a felvételt.

A képernyőn Réka jelent meg. Kulccsal nyitotta ki az ajtót – hiszen volt neki –, körülnézett, majd gyorsan a fiókhoz lépett. Kivett belőle valamit – pontosan azt a borítékot –, majd sietve távozott.

Nem akartam elhinni. A torkomban dobogott a szívem.

– Ez nem lehet igaz… – suttogtam.

Anna csak szomorúan nézett rám.

Másnap találkoztunk Rékával és Gáborral anyánk születésnapján. Egész este figyeltem őket. Réka nevetett, Lilit ringatta az ölében. Gábor beszélgetett apámmal az új autókról. Minden olyan normálisnak tűnt… De bennem már csak a harag és a csalódottság kavargott.

Vacsora után félrehívtam Rékát.

– Beszélnünk kell – mondtam neki halkan.

A kertben álltunk meg, távol a többiektől.

– Miért tetted? – kérdeztem remegő hangon.

Réka arca elsápadt.

– Miről beszélsz?

– Tudom, hogy elvitted a pénzt. Láttalak a kamerán.

Réka szeme könnybe lábadt.

– Sajnálom… Annyira sajnálom! Nem akartam… Csak… Gábor elvesztette a bónuszát, és nem mertem szólni neked újra pénzért…

– És ezért inkább megloptál minket? – kérdeztem keserűen.

– Nem tudtam mást tenni! Lili beteg lett, gyógyszerek kellettek… Annyira szégyellem magam…

Ott álltunk egymással szemben: két testvér, akik között most áthidalhatatlan szakadék tátongott. Réka sírt, én pedig nem tudtam eldönteni, hogy sajnáljam-e vagy haragudjak rá.

Később Gábor is odajött hozzánk. Amikor megtudta az igazat, először dühös lett Rékára, aztán rám is – amiért kamerákat szereltem fel anélkül, hogy szóltam volna nekik. A vita egyre hevesebb lett.

– Ez már nem család! – kiáltotta Gábor.

– És az család volt, amikor megloptatok minket? – vágtam vissza.

A veszekedés hangjai eljutottak anyánkig is. Ő csak állt ott némán, könnyes szemmel nézett ránk: az ő két gyermeke most egymás ellen fordult.

Azóta sem lett minden rendben. Réka visszaadta a pénzt, de valami végleg eltört bennem. Anna próbálja tartani bennem a lelket:

– Idővel talán újra megbízol bennük…

De én csak ülök esténként a sötétben és azon gondolkodom: vajon tényleg lehet még bízni abban, akit egyszer már elveszítettünk? Vagy ez már örökre így marad?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg lehet bocsátani egy ilyen árulást?