Amikor a férjem az anyjánál maradt – Egy magyar nő útja önmagához

– Gábor, kérlek, legalább ma este ne menj át anyádhoz! – A hangom remegett, ahogy a konyhaasztalnál ültem, és néztem, ahogy a férjem már megint a kabátját keresi.

– Kati, tudod, hogy minden pénteken vacsorázunk nála. Nem hagyhatom cserben – felelte halkan, de határozottan.

A szívem összeszorult. Már megint. Már megint az anyja fontosabb volt, mint én. Az egész házban érezni lehetett a feszültséget. Az anyósom, Ilona néni, mindig is erős kézzel tartotta Gábort. Gyerekkora óta egyedül nevelte, és sosem engedte el igazán. Én pedig csak egy betolakodó voltam ebben a szoros kötelékben.

Az első években még próbáltam alkalmazkodni. Elmentünk vasárnaponként ebédelni hozzá, segítettem a kertben, hallgattam a történeteit Gábor gyerekkoráról. De ahogy telt az idő, egyre inkább úgy éreztem, hogy nem vagyok elég. Hogy mindig csak második lehetek.

Egyik este, amikor Gábor későn ért haza – természetesen Ilona nénitől –, már nem bírtam tovább magamban tartani.

– Meddig fog ez még így menni? – kérdeztem csendesen. – Mikor leszünk végre mi az elsők egymásnak?

Gábor csak nézett rám fáradtan.

– Anyámnak nincs senkije rajtam kívül. Nem hagyhatom magára.

– És én? Én ki vagyok neked? – szinte kiabáltam.

Aznap este külön ágyban aludtunk. Másnap reggel Ilona néni hívott.

– Katalin, nem értem, miért kell mindig veszekedni! Gábor az én fiam, természetes, hogy segít nekem. Te is majd megérted, ha lesz gyereked.

A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Évek óta próbálkoztunk babával, de nem jött össze. Mintha mindenki csak azt várná tőlem, hogy tökéletes feleség és anya legyek – miközben én magam sem tudtam már, ki vagyok ebben az egészben.

A munkahelyemen is egyre nehezebben koncentráltam. A kolléganőm, Zsuzsa egyszer félrehívott.

– Kati, minden rendben otthon? Olyan levert vagy mostanában.

Először csak legyintettem, de aztán kibukott belőlem minden.

– Zsuzsa, úgy érzem, mintha nem is lennék fontos senkinek. Gábor mindig az anyját választja helyettem…

Zsuzsa megölelt.

– Tudod, nálunk is volt ilyen. De egyszer eljön az a pont, amikor választani kell: magadat választod vagy feladod magad másokért.

Hazafelé menet sokat gondolkodtam ezen. Vajon tényleg feladtam magam? Vajon tényleg csak árnyéka vagyok önmagamnak?

Egyik este Gábor később jött haza a szokásosnál. Az arca komor volt.

– Anyám rosszul lett – mondta halkan. – Be kell költöznöm hozzá egy időre.

A világom összedőlt. Tudtam, hogy ez nem csak pár napról szól majd. Tudtam, hogy most végleg háttérbe szorulok.

Aznap éjjel alig aludtam. Csak forgolódtam az üres ágyban. Reggelre eldöntöttem: beszélnem kell vele.

– Gábor – kezdtem remegő hangon –, én ezt így nem bírom tovább. Szeretlek, de nem tudok úgy élni, hogy mindig második vagyok.

Gábor csak hallgatott.

– Nem tudom elengedni anyámat – mondta végül. – Ő mindene volt nekem…

– És én? Én mi vagyok neked? Egy lakótárs? Egy pótanya?

Nem válaszolt. Csak összepakolt pár ruhát és elment.

A következő hetekben mintha megszűnt volna körülöttem a világ. A barátnőim próbáltak segíteni – elhívtak kávézni, sétálni –, de én csak üresen bámultam magam elé.

Egy este anyám hívott.

– Kicsim, ne hagyd magad! Te is számítasz! Nem élhetsz mindig mások árnyékában.

Anyám szavai lassan kezdtek hatni rám. Elkezdtem újraolvasni régi naplóimat – rájöttem, mennyi álmom volt valaha. Mindig is szerettem volna utazni, festeni tanulni… De mindent feladtam Gáborért és az ő családjáért.

Egyik vasárnap reggel felkeltem és elmentem a Margitszigetre sétálni. A tavaszi napfény simogatta az arcomat. Először éreztem azt hosszú idő után, hogy talán van remény.

Pár hét múlva Gábor felhívott.

– Kati… beszélhetnénk?

Találkoztunk egy kávézóban. Ő fáradtnak tűnt, én viszont valahogy erősebbnek éreztem magam.

– Sajnálom – mondta halkan –, de nem tudok változni.

Bólintottam.

– Értem már. És most először érzem azt is: nem akarok többé második lenni senki életében.

Hazamentem és elkezdtem új életet építeni magamnak. Jelentkeztem egy festőtanfolyamra, új barátokat szereztem. Néha még fájt a magány, de már tudtam: inkább vagyok egyedül önmagamért, mint valaki árnyékában.

Most itt ülök a saját kis lakásomban, festek és hallgatom a madarakat az ablakban. Néha eszembe jut Gábor és Ilona néni – vajon boldogok-e? Vajon ők is gondolnak rám?

De ami igazán számít: megtanultam kiállni magamért.

Ti mit tennétek a helyemben? Meddig lehet háttérbe szorítani saját vágyainkat mások kedvéért?