Amikor a férjem az anyját választotta helyettem: Egy budapesti asszony vallomása hűtlenségről, titkokról és családi árulásról

– Te tényleg azt hiszed, hogy én elloptam a pénzt a fiókból? – kérdeztem remegő hangon, miközben András rám sem nézett, csak az ablakon bámult kifelé. Az anyja, Ilona néni ott ült mellettem a kanapén, karba tett kézzel, ajkán diadalmas mosollyal.

– Anyám mondta, hogy csak te voltál itthon – felelte András halkan, mintha szégyellné magát. De nem miattam. Hanem azért, mert képtelen volt szembeszállni az anyjával.

A szívem összeszorult. Tizenhárom éve vagyunk házasok. Azt hittem, már mindent kibírtunk együtt: lakáshitel, két gyerek, munkahelyi stressz. De arra nem készültem fel, hogy egy napon az anyósom vádoljon meg lopással, és a férjem inkább neki higgyen.

Ilona néni mindig is nehéz természetű volt. Már az esküvőnkön is éreztette velem, hogy sosem leszek elég jó a fiának. „Andrásnak jobb járt volna” – mondogatta a barátnőinek, aztán amikor megszületett Dorka lányunk, mindenbe beleszólt: hogyan öltöztessem, mit főzzek, mikor vigyem orvoshoz. Próbáltam türelmes lenni. Azt mondtam magamnak: magyar család vagyunk, itt az anyák erősek, majd megszokjuk egymást.

De most minden más volt. A férjem szemei elkerülték az enyémet. A gyerekek a szobájukban játszottak, mit sem sejtve arról, hogy a családunk éppen darabokra hullik.

– András – szóltam újra –, kérlek, nézz rám! Tényleg azt gondolod, hogy képes lennék ilyesmire? Hogy ellopnám azt a pénzt?

Ilona néni közbevágott:
– Ne játszd meg magad, Zsuzsa! Én láttam, hogy matatod a fiókot. Nem véletlenül tűnt el pont aznap az a húszezer forint!

A hangja éles volt és hideg. Éreztem, ahogy könnyek gyűlnek a szemembe, de nem akartam sírni előtte. Nem adom meg neki ezt az örömöt.

– Nem vettem el semmit – mondtam halkan. – Talán valaki más…

– Ki? – vágott vissza Ilona néni. – A gyerekek? Vagy talán András?

A férjem végre rám nézett. Fáradt volt és megtört.
– Zsuzsa… csak szeretném tudni az igazat.

Az igazat? Hát nem ismer már engem? Tizenhárom év után tényleg azt hiszi, hogy képes lennék ilyesmire?

Aznap este alig aludtam valamit. András kiment a nappaliba aludni. Reggelre Ilona néni már kávét főzött neki, mintha mi sem történt volna. A gyerekek iskolába mentek, én pedig ültem a konyhában és próbáltam összeszedni magam.

A következő napokban minden megváltozott. András egyre többet beszélgetett az anyjával zárt ajtók mögött. Ha én beléptem a szobába, elhallgattak. A gyerekek is érezték a feszültséget: Dorka sírva jött hozzám esténként, hogy „anya, miért veszekszel apával?” Nem tudtam mit mondani neki.

Egy este aztán András leült mellém.
– Zsuzsa… Anyám azt mondja, jobb lenne, ha egy időre elmennél innen. Amíg nem tisztázódik ez az egész.

– Hogy érted ezt? – kérdeztem döbbenten.
– Hogy költözzek el? A saját lakásomból?

– Csak amíg lenyugszanak a kedélyek – mondta halkan.

Akkor értettem meg igazán: nem én vagyok az első helyen az életében. Hanem az anyja.

Összepakoltam néhány ruhát és átmentem a nővéremhez Zuglóba. Ott ültem az ablakban éjszakánként és azon gondolkodtam: hol rontottam el? Miért nem látja András, hogy ártatlan vagyok? Miért hisz inkább az anyjának?

A nővérem próbált vigasztalni:
– Zsuzsa, te mindent megtettél ezért a családért. De András sosem tudott leválni az anyjáról. Mindig ő volt neki az első.

Hetek teltek el így. A gyerekeket csak hétvégén láthattam. Mindig sírtak, amikor vissza kellett menniük apjukhoz és Ilona nénihez. Egyik este Dorka odasúgta nekem:
– Anya, nagyi azt mondja apának, hogy te rossz ember vagy… De én tudom, hogy nem igaz!

Ez összetörte a szívemet.

Egy hónap múlva váratlanul felhívott András:
– Zsuzsa… Megtaláltuk a pénzt. Anyám véletlenül berakta egy másik fiókba.

Nem tudtam sírjak vagy nevessek. Csak annyit kérdeztem:
– És most mi lesz?

– Sajnálom… – mondta halkan –, de anyám még mindig úgy érzi, jobb lenne külön.

Akkor döntöttem el: nem megyek vissza. Nem könyörgök tovább egy olyan férfiért, aki nem áll ki mellettem.

Most itt ülök Zuglóban egy kis albérletben. A gyerekek felváltva vannak velem és Andrással. Néha még mindig fáj, amikor látom őket apjukkal és Ilona nénivel együtt nevetni egy játszótéren. De tudom: megőriztem a méltóságomat.

Vajon hány nő él még ma Magyarországon hasonló helyzetben? Hányan érzik úgy nap mint nap, hogy sosem lesznek elég jók egy anyós szemében? És vajon mikor tanulják meg végre a férfiak: egy házasságban ki mellett kell igazán kiállni?