Amikor a férjem az anyját választotta helyettem – Egy magyar feleség vallomása

– Gábor, ezt most komolyan mondod? – kérdeztem remegő hangon, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem görcsösen szorította a bögre fülét. Az eső dobolt az ablakon, a lakásban feszültség vibrált. Gábor nem nézett rám, csak a padlót bámulta.

– Anyámnak most nagy szüksége van rám, Zsuzsa. Nem hagyhatom magára – mondta halkan, de határozottan. A szívem összeszorult. Tudtam, hogy az anyja, Ilona néni betegeskedik, de sosem gondoltam volna, hogy emiatt Gábor elhagy engem. Vagy legalábbis így éreztem akkor.

Aznap este órákig ültem a sötétben. Hallottam, ahogy Gábor pakol a hálószobában. Minden egyes cipzárhúzás, minden becsukódó fiók egy újabb szög volt a házasságunk koporsójába. Amikor végül elment, csak egy rövid puszit nyomott a homlokomra. – Ne haragudj rám – suttogta.

Az első napokban dühös voltam. Hogy tehette ezt velem? Hogy választhatja az anyját helyettem? A barátnőim – főleg Erika és Judit – mind azt mondták, hogy ez elfogadhatatlan. – Egy igazi férfi kiáll a felesége mellett! – mondta Erika egy kávé mellett a Pozsonyi úton. De valahol mélyen tudtam, hogy Gábor sosem volt az a típus, aki könnyen szakít a múltjával vagy az anyjával.

Ilona néni mindig is erős befolyással volt rá. Gyerekkorában egyedül nevelte fel Gábort, miután az apja elhagyta őket. Mindig azt mondta: „Egy anya és fia között különleges kötelék van.” Én ezt tiszteletben tartottam – egészen mostanáig.

A hétköznapok üresek lettek nélküle. Minden reggel egyedül ébredtem, esténként magányosan vacsoráztam. Próbáltam dolgozni – könyvelő vagyok egy kis irodában –, de folyton elkalandoztak a gondolataim. Vajon mit csinál most? Vajon gondol rám?

Egyik este felhívott. – Zsuzsa, beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul. Beleegyeztem. Találkoztunk egy kis cukrászdában a Bartók Béla úton. Gábor fáradtnak tűnt, sápadt volt.

– Anyám állapota romlik – kezdte halkan. – Nem tudom, meddig tart ez az egész… De nem akarlak elveszíteni téged sem.

– Akkor miért nem engeded, hogy segítsek? Miért zárod ki az életedből? – kérdeztem könnyes szemmel.

– Nem akarom, hogy lássad őt így… és félek attól is, hogy te is megsínylenéd ezt az egészet.

– De én a feleséged vagyok! Nem csak a jóban kell együtt lennünk…

A beszélgetésünk nem oldott meg semmit, de legalább kimondtuk azt, ami fájt. Hazafelé azon gondolkodtam: vajon tényleg önző vagyok? Vagy csak szeretném végre érezni, hogy én is fontos vagyok valakinek?

A következő hetekben próbáltam elfoglalni magam. Eljártam jógára, többet találkoztam a testvéremmel, Andrással és az unokahúgommal, Emesével. De minden családi összejövetelen ott lógott a levegőben a kérdés: „Mi van Gáborral?”

Egy vasárnap délután Ilona néni váratlanul felhívott. Meglepődtem – sosem beszéltünk kettesben hosszabban.

– Zsuzsikám, tudom, hogy haragszol rám… vagy legalábbis rám is. De szeretném, ha eljönnél hozzánk egy teára.

Elmentem. A lakásukban minden ugyanolyan volt, mint régen: csipketerítők, régi családi fotók a falon. Ilona néni gyenge volt, de mosolygott.

– Tudod, Gábor mindig is érzékeny fiú volt… Talán túlzottan is kötődik hozzám. De én azt szeretném, ha boldog lenne veled.

Akkor először láttam meg benne nem csak az „anyóst”, hanem egy magányos asszonyt is, aki fél attól, hogy elveszíti az egyetlen fiát.

Aznap este Gábor hazakísért. Csendben sétáltunk végig a Duna-parton.

– Sajnálom, hogy ennyire megbántottalak – mondta végül megtörten. – Félek attól, hogy egyszer majd mindkettőtöket elveszítelek.

Megfogtam a kezét.

– Nem kell választanod közöttünk… De nekem is szükségem van rád.

Nem oldódott meg minden varázsütésre. Voltak még viták, könnyek és csendes napok. De lassan megtanultuk: nem kell egymás ellen harcolnunk. Ilona néni elfogadta, hogy én is része vagyok Gábor életének; én pedig megtanultam tisztelni azt a különleges köteléket közöttük.

Most már együtt járunk hozzá segíteni: főzünk neki levest, beszélgetünk vele esténként. Néha még mindig félek attól, hogy elveszítem Gábort – de már tudom: az igazi szeretet nem kizárólagosságot jelent.

Vajon hányan éreztétek már úgy magatokat egy kapcsolatban, mintha mindig csak másodikak lennétek? Ti hogyan oldanátok meg ezt a helyzetet? Várom a gondolataitokat.