Amikor a férjem az utolsó pillanatban visszalépett – Egy anya küzdelme a családi hűség és önállóság között

– Gábor, most komolyan? – kérdeztem remegő hangon, miközben a bőröndöm cipzárját húztam fel. A lakásban furcsa csend volt, csak Léna szuszogott a kiságyában. Gábor az ajtófélfának támaszkodott, tekintete a padlót fürkészte.

– Nem tudom, Dóri… Anyámnak most nagy szüksége van rám. Tudod, hogy mennyire egyedül érzi magát apa halála óta – mondta halkan.

A szívem összeszorult. Hónapok óta terveztük ezt a költözést. Végre egy saját otthon, ahol nem kell minden lépésünket Marika néni kritikái között tenni. Most pedig Gábor az utolsó pillanatban visszalépett – és én ott álltam, egyedül az új lakás küszöbén.

Aznap este Léna álmatlanul forgolódott az új szobájában. Én pedig a nappali ablakából néztem a sötétedő várost, miközben a telefonom kijelzőjén Gábor üzenete villant fel: „Ne haragudj rám. Holnap átmegyek hozzátok.”

Másnap reggel Marika néni hívott.

– Dóri, ne légy rá mérges! Gábor mindig is érzékeny fiú volt. Most nekem van rá szükségem – mondta, mintha csak egy csésze teát kérne tőlem.

– De Marika néni, mi is család vagyunk – válaszoltam fojtott hangon. – Lénának is szüksége van az apjára.

– Tudom, de most… most nekem fáj jobban – sóhajtott.

A beszélgetés után órákig csak ültem a kanapén. Próbáltam megérteni Gábort. Az apja halála óta tényleg megváltozott. Sokszor láttam rajta a szorongást, ahogy próbál megfelelni mindenkinek: nekem, Lénának, az anyjának. De mi lesz velünk?

Az első hét nehezebben telt, mint gondoltam. Léna minden este apukáját kereste. Én pedig próbáltam erős maradni előtte, de amikor végre elaludt, rám tört a magány és a düh. Miért nem vagyok elég fontos? Miért választotta inkább az anyját?

A barátnőm, Zsófi próbált lelket önteni belém:

– Dóri, lehet, hogy most időre van szüksége. De te is számítasz! Ne hagyd, hogy mindig mások igényei legyenek előrébb.

– De hát ő a férjem… – suttogtam.

– És te is valaki felesége vagy. De legfőképp: Léna anyukája! – mondta határozottan.

A következő hétvégén Gábor végre átjött. Léna boldogan szaladt hozzá.

– Apa! Nézd, rajzoltam neked! – kiáltotta.

Gábor ölébe vette Lénát, de rám alig nézett. A vacsora alatt kínos csend ült közöttünk.

– Meddig maradsz még anyádnál? – kérdeztem végül.

– Nem tudom… Anyám nagyon rosszul van mostanában. Nem akarom magára hagyni – felelte halkan.

– És velünk mi lesz? – kérdeztem könnyes szemmel.

Gábor csak vállat vont.

Aznap este úgy éreztem, mintha két világ között rekedtem volna: az egyikben ott volt Léna és én, a másikban Gábor és az anyja. Egyre inkább úgy tűnt, hogy nem férünk el mindannyian egy családban.

A következő hetekben egyre ritkábban jött át hozzánk. Marika néni gyakran küldött süteményt vagy apró ajándékokat Lénának – mintha ezzel akarná pótolni Gábor hiányát. De ezek csak még jobban emlékeztettek arra, mennyire egyedül vagyok ebben az egészben.

Egy este aztán minden feszültség kirobbant belőlem. Felhívtam Gábort.

– Nem bírom tovább! Vagy visszajössz hozzánk, vagy… vagy nem tudom, hogyan tovább! – zokogtam bele a telefonba.

Hosszú csend volt a vonalban.

– Dóri… Sajnálom. Nem tudok egyszerre kétfelé szakadni. De most anyámnak van rám szüksége…

Letettem a telefont. Aznap éjjel először gondoltam arra komolyan: lehet, hogy nélküle kell folytatnom.

Az idő telt. Megtanultam egyedül intézni mindent: bölcsőde, munka, bevásárlás. Néha Zsófi segített vigyázni Lénára. Gábor egyre távolabb került tőlünk – mintha már nem is akarna visszatalálni hozzánk.

Egy vasárnap délután Marika néni váratlanul becsöngetett hozzánk.

– Dóri… beszélhetnénk? – kérdezte bátortalanul.

Leültünk a konyhában. Marika néni keze remegett.

– Tudom, hogy hibáztam… Talán túl sokat vártam el Gábortól. De félek egyedül…

– Értem magát – mondtam csendesen –, de én is félek. Félek attól, hogy elveszítem a családomat.

Marika néni sírva fakadt.

– Nem akartam tönkretenni semmit… Csak annyira hiányzik az uram…

Megfogtam a kezét. Abban a pillanatban rájöttem: mindannyian veszteséget gyászolunk valahogy. Csak épp másképp próbáljuk túlélni.

Azóta eltelt pár hónap. Gábor még mindig sok időt tölt az anyjánál, de már gyakrabban jön át hozzánk is. Néha együtt vacsorázunk mindannyian – furcsa kompromisszum ez, de talán ez most a legtöbb, amit kihozhatunk ebből a helyzetből.

Minden este felteszem magamnak a kérdést: vajon képes leszek újra bízni benne? Vagy el kell engednem azt az álmot, amit közös életnek hittem? Ti mit tennétek a helyemben?