Amikor a férjem úgy döntött, hogy a nagymamája hozzánk költözik – és én nemet mondtam

– Nem, Gábor, ezt nem csinálhatod velem! – kiáltottam, miközben a konyhaasztalnál álltam, és a kezem remegett a bögrével. A férjem rám sem nézett, csak tovább pakolta a nagymamája gyógyszereit egy nejlonszatyorba. – Nincs más választásunk, Zsuzsa. Anyám nem tudja tovább gondozni Ilona nénit, az otthonban pedig… – elcsuklott a hangja. – Nem tudják úgy szeretni, mint mi.

A szívem összeszorult. Persze, hogy szeretjük Ilona nénit. De mióta az orvosok kimondták: Alzheimer-kór, és már többször is eltűnt otthonról, minden nap rettegésben telt. Egyszer a szomszéd utcában találtuk meg, pizsamában, mezítláb. Máskor a buszmegállóban ült, és azt hajtogatta: „Várom az édesanyámat.”

– Gábor, gondolj már a gyerekekre is! – próbáltam higgadt maradni. – Dóri még csak kilenc éves, és múltkor is sírva jött hozzám, mert Ilona néni rákiabált, hogy ne vegye el a kenyerét. Dani meg…

– Dani csak egy kicsit érzékenyebb mostanában – vágott közbe Gábor. – Majd megszokják.

– Megszokják?! – szinte felnevettem a kétségbeeséstől. – Hogy minden éjjel felriadunk, mert Ilona néni kiabál vagy sír? Hogy nem lehet egy percre sem magára hagyni? Hogy állandóan attól félek, eltűnik?

Gábor letette a szatyrot. A szeme vörös volt a fáradtságtól és az elfojtott dühétől.

– Tudod mit? Ha ennyire nem bírod elviselni az én családomat, akkor lehet, hogy nincs is értelme ennek az egésznek! – mondta halkan, de minden szava úgy vágott belém, mint egy kés.

Aznap este Gábor becsomagolt. A gyerekek döbbenten nézték, ahogy az apjuk kabátot húz és becsapja maga mögött az ajtót. Én pedig ott maradtam két síró gyerekkel és egy üres lakással.

A következő napokban mindenki engem hibáztatott. Gábor anyja felhívott: „Hogy lehetsz ilyen önző? Ilona néni egész életében mindent megtett értetek!” A barátnőm, Ági csak annyit mondott: „Én biztosan bevállaltam volna. Egy családnak össze kell tartania.”

De senki sem látta azt az éjszakát, amikor Ilona néni felriadt álmából, és azt hitte, ég a ház. Üvöltött és rángatta az ablakot. A gyerekek rettegtek. Én is rettegtem.

Egyik este Dóri odabújt hozzám:
– Anya, ugye nem fogsz elmenni?
– Nem megyek sehova, kicsim – suttogtam.
De magamban tudtam: már most elvesztettem valamit. A férjemet? A családomat? Vagy csak önmagamat?

Gábor nem jelentkezett napokig. Aztán egy este csengettek. Ott állt az ajtóban két bőrönddel.
– Átgondoltam – mondta fáradtan. – De Ilona néni akkor is hozzánk költözik. Ha nem tetszik…
– Akkor mi van? – kérdeztem halkan.
– Akkor beadom a válópert.

A szavak ott lebegtek közöttünk. A gyerekek mögöttem álltak némán.

– Gábor… – próbáltam még egyszer utoljára.
– Nincs miről beszélni – vágott közbe. – Vagy együtt csináljuk végig, vagy külön utakon megyünk tovább.

Aznap éjjel nem aludtam. Hallgattam Dóri szuszogását és Danit, ahogy álmában motyog. Vajon tényleg én vagyok az önző? Vagy csak emberből vagyok?

Másnap reggel Gábor összepakolta Ilona néni holmiját és elvitte magával egy albérletbe. A gyerekek csendesek voltak egész nap. Este Dani odajött hozzám:
– Anya, mikor jön haza apa?
Nem tudtam mit mondani.

Hetek teltek el így. A család kettészakadt. Gábor ragaszkodott hozzá, hogy minden második hétvégén nála legyenek a gyerekek – Ilona nénivel együtt. Dóri egyre zárkózottabb lett, Dani dühkitörései megszaporodtak.

Egyik este Ági átjött hozzánk.
– Zsuzsa, ne hibáztasd magad! Nem mindenki alkalmas arra, hogy ápoljon egy súlyos beteget otthon. Ez nem önzés!
– De akkor miért érzem úgy? – kérdeztem sírva.
– Mert nő vagy és anya… De te is ember vagy! – ölelt át.

Aztán egyszer csak kaptam egy üzenetet Gábortól: „Ilona néni eltűnt.”
Azonnal rohantam hozzájuk. Az egész házban káosz volt; rendőrök, szomszédok keresték Ilona nénit. Végül hajnalban találták meg egy parkban, átfagyva.

Gábor akkor omlott össze először igazán:
– Nem bírom tovább…
Csak átöleltem.

Most itt ülök a nappaliban, egyedül. A gyerekek alszanak. Gábor visszaköltözött az anyjához Ilona nénivel együtt; mi pedig próbáljuk újraépíteni az életünket.

Vajon tényleg én voltam az önző? Vagy csak azt tettem, amit mindenki tenne ebben a helyzetben? Ti mit tettetek volna a helyemben?