Amikor a fiam azt mondta: „Anya, nem szeretlek többé” – Egy budapesti anya vallomása

– Nem akarok veled élni, anya! – kiáltotta Bence, miközben a szobája ajtaját becsapta. A hangja még mindig visszhangzik a fejemben, mintha egy soha el nem múló vihar tombolna bennem. Ott álltam a folyosón, kezemben egy félig megkent vajas kenyérrel, és hirtelen minden értelmetlenné vált. A szívem összeszorult, a torkomban gombóc nőtt. Hogy történhetett ez? Hol rontottam el?

Aznap reggel is ugyanúgy indult minden, mint máskor. Bence morcosan ült az asztalnál, a kakaóját kavargatta. – Apa azt mondta, nála nincs ilyen korán kelés – morogta. Próbáltam viccelődni: – De hát az iskolába menni kell, kisfiam! – De ő csak vállat vont. Az apjával, Gáborral két éve váltunk el. Azóta minden második hétvégén nála van Bence. Mostanában egyre többször mondja, hogy ott jobb neki. Gábor új barátnője, Zsuzsa mindent megenged neki: későig fennmaradhat, pizzát rendelhetnek, sőt, még PlayStationt is vettek neki.

Én próbálok következetes lenni. Tudom, hogy nem lehet mindent ráhagyni egy gyerekre. De amikor Bence rám néz azokkal a nagy barna szemeivel, és azt mondja: – Anya, te mindig csak kiabálsz velem! – akkor összetörök belül. Nem akarok szigorú lenni, csak féltem őt.

Aznap este, amikor Bence kijelentette, hogy inkább az apjánál akar élni, órákig sírtam a fürdőszobában. Anyám hívott telefonon: – Jutka, ne hagyd magad! Egy anya mindig anya marad! – De mit ér ez a mondat, ha a saját fiam azt mondja: nem szeretlek többé?

Másnap reggel Bence szó nélkül öltözött fel. Az iskolába menet csendben ült mellettem a villamoson. Néztem az arcát: mennyire megváltozott az utóbbi hónapokban! Már nem az a kisfiú volt, aki esténként hozzám bújt mesét hallgatni. Egyre távolabb került tőlem.

A tanárnője, Márti néni is észrevette: – Jutka, Bence mostanában sokat szorong. Nem beszélgetne egy pszichológussal? – kérdezte aggódva. Először dühös lettem: mintha én lennék minden baj oka! De aztán rájöttem: talán tényleg segítségre van szükségünk.

Egy délután Gábor felhívott: – Jutka, beszélnünk kellene Bencéről. Azt mondja, nálad nem érzi jól magát. Nem akarom elvenni tőled, de talán jobb lenne neki velem… – A hangja nyugodt volt, de éreztem mögötte Zsuzsa árnyékát is. Mindig is féltékeny volt rám.

Este Bence odajött hozzám: – Anya, miért nem lehetek mindig apánál? Ott sosem veszekszünk… – Próbáltam magyarázni neki: – Mert én vagyok az anyukád, és szeretlek! De ő csak vállat vont.

A következő hetekben minden nap harc volt. Reggelente könyörögtem neki, hogy keljen fel időben; este veszekedtünk a házi feladat miatt. Egyik este kiborultam: – Miért csinálod ezt velem? Miért bántasz így? – sírtam. Bence rám nézett: – Mert te sem szeretsz engem igazán! Csak parancsolgatsz!

Azt hittem, ennél rosszabb már nem lehet. De amikor egy péntek délután Gábor eljött érte, Bence szó nélkül összepakolt és elindult vele. Utána csak egy üzenetet kaptam: „Ne haragudj anya.”

Azóta minden este üres a lakás. A játékai ott hevernek a szőnyegen; a pizsamája az ágy végében. Néha beülök a szobájába és csak hallgatom a csendet.

Egyik este anyám átjött hozzám. Leült mellém a kanapéra és megszorította a kezem: – Jutka, ne add fel! Egy gyerek mindig visszatalál az anyjához… De mi van, ha most tényleg elveszítettem őt?

A bíróságon is meg kellett jelennem. A gyámügyes hölgy kérdezte: – Mit gondol, mi lenne Bencének a legjobb? – Csak annyit tudtam mondani: – Hogy boldog legyen…

Most itt ülök egyedül ebben a lakásban, ahol minden rá emlékeztet. Minden nap azon gondolkodom: vajon mit csinál most? Gondol-e rám? Hiányzom-e neki egyáltalán?

Talán egyszer majd megérti, hogy mindent érte tettem. Hogy az anyai szeretet néha fájdalmasabb és nehezebb út, mint bármi más.

Ti mit tennétek az én helyemben? Lehet-e újraépíteni egy összetört anya-fiú kapcsolatot? Vagy vannak sebek, amik sosem gyógyulnak be igazán?