Amikor a fiam felhívott: Az igazság az ex-anyósomról, amit sosem akartam hallani
– Anya, beszélnünk kell. Most azonnal – szólt bele a telefonba a fiam, Gergő hangja remegett. A konyhában álltam, kezemben egy bögre kávéval, és éreztem, ahogy a gyomrom görcsbe rándul. Gergő sosem hívott így. Mindig üzent előre, mindig udvarias volt. Valami baj van, gondoltam.
– Mi történt, kisfiam? – kérdeztem, próbálva nyugodt maradni.
– Nem tudom, hogyan mondjam el… De muszáj tudnod. Nagyi… vagyis az ex-anyósod… valamit eltitkolt előled. És most minden kiderült.
A bögrét letettem az asztalra, és leültem. A szívem hevesen vert. Az ex-anyósom, Ilona, mindig is egy különös alak volt az életemben. Amikor még együtt éltem Zolival, a férjemmel, Ilona mindenbe beleszólt. Soha nem voltam elég jó neki. Mindig kritizált: hogy főzök, hogyan nevelem Gergőt, még azt is megmondta, milyen színű függönyt vegyek a nappaliba.
A válás után megszakadt a kapcsolatunk. Ilona sosem keresett, én sem hiányoltam. Gergő azonban tartotta vele a kapcsolatot, hiszen ő az unokája volt. Néha irigyeltem is érte: Ilona vele mindig kedves volt.
– Gergő, kérlek, mondd el – suttogtam.
– Anyu… Ilona néni beteg. Nagyon beteg. Rákos. És… – itt elcsuklott a hangja – azt mondta nekem, hogy szeretne veled beszélni. Bocsánatot akar kérni.
A szavak úgy csapódtak belém, mint egy hideg zuhany. Bocsánatot? Ilona? Az a nő, aki éveken át megkeserítette az életemet? Aki miatt sokszor sírtam éjszakánként? Aki miatt Zolival is annyit veszekedtünk?
– Nem tudom, Gergő… – kezdtem bizonytalanul.
– Anya, kérlek! Őszintén mondom: most először láttam sírni. Azt mondta, hogy egész életében féltékeny volt rád. Hogy irigyelte az erődet és azt, ahogy szeretsz engem. És hogy valamit eltitkolt előled… valami fontosat.
A következő napokban nem találtam a helyem. A múlt emlékei újra és újra visszatértek: Ilona gúnyos mosolya, a beszólásai karácsonykor, amikor mindenki előtt megalázott. De ott volt Gergő hangja is a fejemben: „Anyu, kérlek!”
Végül elmentem hozzá. Egy kis panelban lakott Zuglóban. Amikor ajtót nyitott, alig ismertem rá: sovány volt, sápadt és megtört.
– Köszönöm, hogy eljöttél – mondta halkan.
Leültem vele szemben az asztalhoz. Hosszú percekig csak néztük egymást.
– Tudom, hogy sok rosszat tettem veled – kezdte végül. – De van valami, amit sosem mondtam el neked. Amikor Zolival összeházasodtatok… én tettem tönkre mindent. Én beszéltem rá Zolit arra is, hogy váljon el tőled.
A szavak úgy ütöttek mellbe, mintha pofon vágtak volna.
– Miért? – kérdeztem rekedten.
– Mert féltem tőled – suttogta Ilona. – Féltem attól, hogy elveszítem a fiamat. Hogy te leszel fontosabb neki, mint én. És amikor láttam, mennyire szereted Gergőt… rájöttem, hogy sosem leszek olyan anya vagy nagymama, mint te.
Sírtunk mindketten. Az évek haragja és fájdalma ott ült közöttünk az asztalon.
– Sajnálom – mondta újra és újra.
Nem tudtam rögtön megbocsátani neki. Hazamentem, és napokig csak gondolkodtam. Vajon képes vagyok-e elengedni a múltat? Megérdemli-e Ilona a bocsánatomat? Vagy csak azért keres most, mert fél a haláltól?
Gergő minden nap hívott: – Anya, hogy vagy? Beszéltél nagymamával?
Végül visszamentem hozzá. Leültem mellé az ágyra.
– Nem tudom elfelejteni mindazt, amit tettél – mondtam őszintén. – De azt sem akarom, hogy haraggal a szívemben éljek tovább.
Ilona megfogta a kezemet. Először éreztem benne őszinte szeretetet.
Az utolsó hetekben sokat beszélgettünk. Elmesélte a saját gyerekkorát: hogyan nőtt fel egy rideg családban vidéken; hogyan tanulta meg elrejteni az érzéseit; hogyan félt attól, hogy egyszer majd egyedül marad.
Amikor Ilona meghalt, ott voltam mellette Gergővel együtt. Nem volt könnyű elengedni mindazt a haragot és fájdalmat, amit okozott nekem – de végül sikerült.
Most itt ülök a konyhában egy bögre kávéval, és arra gondolok: vajon hányan élnek még ma is haragban a családjukban? Hányan nem tudnak megbocsátani? És vajon tényleg olyan nehéz lenne néha kimondani: „Sajnálom”? Vagy „Megbocsátok”? Ti mit tennétek a helyemben?