Amikor a fiam hazajött, és minden megváltozott – Egy anya vallomása

– Anya, le kell ülnünk beszélgetni. Most. – Márk hangja szokatlanul komoly volt, ahogy belépett a nappaliba. A keze remegett, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. A vacsora még ki sem hűlt az asztalon, de már tudtam: ez az este más lesz, mint a többi.

– Mi történt, kisfiam? – kérdeztem aggódva, miközben próbáltam elrejteni a hangomban bujkáló félelmet. Márk leült velem szemben, mély levegőt vett, és néhány pillanatig csak bámult maga elé.

– Anya, én nem akarok tovább az apu cégében dolgozni. Nem akarok jogász lenni. Nem akarom azt az életet élni, amit ti szántatok nekem. – A szavai úgy csaptak le rám, mint egy vihar. A szívem összeszorult.

– De hát… Márk, te mindig jó tanuló voltál, mindig azt mondtad, hogy érdekel a jog! – próbáltam kapaszkodni a múltba, abba a képbe, amit magamban őriztem róla.

– Azért mondtam, mert ezt vártátok el tőlem! – tört ki belőle. – Soha nem kérdeztétek meg igazán, hogy mit szeretnék. Mindig csak azt hallottam: „Márk, te okos vagy, te majd viszed tovább a családi hagyományt.” De én nem akarom ezt! Én zenélni akarok. Zeneszerző szeretnék lenni.

A szavak visszhangoztak a fejemben. Zeneszerző? Egy magyar kisvárosban? Hogy gondolja ezt? Az apja egész életében azért dolgozott, hogy felépítse azt a kis ügyvédi irodát. Én is mindent feladtam, hogy támogassam őket. Most pedig Márk csak úgy eldobná mindezt?

– Fiam… – kezdtem halkan –, tudod te egyáltalán, mennyit dolgoztunk ezért? Hogy mennyi mindent feláldoztunk? És most csak úgy… – Elakadtam. A torkomban gombóc nőtt.

– Tudom, anya. És hálás vagyok mindenért. De ha most nem próbálom meg azt csinálni, amit szeretek, sosem leszek boldog. Nem akarok harminc évesen úgy élni, mint ti: fáradtan, kiégetten, csak azért dolgozva, hogy másoknak megfeleljek.

A szavai fájtak. Talán mert igazak voltak. Az utóbbi években tényleg csak robotoltunk az apjával. A testvéreivel is egyre kevesebbet beszéltem. Mindenki csak ment a maga útján.

Aznap este nem ettem vacsorát. Csak ültem a sötétben, hallgattam Márk szobájából kiszűrődő halk gitárzenét. Az apja későn ért haza; amikor elmondtam neki mindent, dühösen fel-alá járkált.

– Ez nevetséges! – csattant fel László. – Egy zenészből nem lesz ember Magyarországon! Hogy gondolja ezt? Mit mondunk majd a rokonoknak? A barátainknak?

– Talán azt kéne mondanunk: büszkék vagyunk rá – suttogtam alig hallhatóan.

De László csak legyintett. Másnap reggel feszülten ültünk le reggelizni. A kisebbik fiam, Gergő is érezte a feszültséget; csendben kanalazta a tejbegrízt.

– Márk, gondold át még egyszer – szólt oda az apja ridegen. – Ha most kilépsz az egyetemről, soha többé nem támogatlak anyagilag.

Márk csak bólintott.

– Tudom. De akkor is ezt akarom.

Aznap egész nap sírtam. Felhívtam a nővéremet, Évát is.

– Te mit tennél a helyemben? – kérdeztem kétségbeesetten.

– Engedd el! – felelte Éva határozottan. – Ha most nem engeded elmenni a saját útjára, örökre elveszíted.

De hogyan engedhetném el? Hogyan mondhatnék le arról az álomról, amit annyi évig dédelgettem? Mégis… ahogy visszagondoltam Márk gyerekkorára – arra, ahogy órákig gyakorolta a zongorát a nagymama régi lakásában –, rájöttem: talán tényleg sosem kérdeztem meg tőle igazán, mit szeretne.

Az elkövetkező hetekben egyre több vita volt otthon. László bezárkózott magába; Gergő is egyre többet lógott az interneten. Márk viszont mintha felszabadult volna: új barátokat szerzett a zeneiskolában, esténként koncertekre járt Pestre.

Egy este leültem mellé.

– Félek érted – mondtam halkan. – Félek attól, hogy csalódni fogsz ebben az egészben.

– Lehet – felelte Márk mosolyogva –, de legalább megpróbáltam.

Azóta sem alszom jól. Minden éjjel azon gondolkodom: vajon jó anya vagyok-e így? Vajon tényleg az a dolgom, hogy irányítsam az életét? Vagy csak annyi: szeressem őt akkor is, ha más utat választ?

Ti mit tennétek a helyemben? El tudjátok engedni a gyerekeiteket saját álmaik felé? Vagy örökre félünk attól, hogy hibázunk?