Amikor a fiam megnősült, mintha már nem is az én gyermekem lenne
– Gergő, mikor jöttök át végre? – kérdeztem a telefonba, miközben a konyhaasztalon már ott sorakoztak a frissen sült pogácsák. A vonal másik végén csend volt. Aztán a fiam hangja, kicsit fáradtan, kicsit türelmetlenül: – Anyu, most nem igazán jó. Zsófi dolgozik hétvégén is, én is be vagyok havazva. Majd jövő héten, jó?
Letettem a telefont. A pogácsák illata hirtelen émelyítővé vált. Egy pillanatra meg kellett kapaszkodnom az asztal szélében. Hogy lehet az, hogy az én Gergőm, akit annyi éven át egyedül neveltem fel, most már nem ér rá rám? Hogy lehet az, hogy egy idegen nő – bármennyire is kedves Zsófi – fontosabb lett nála, mint az anyja?
Ötvennyolc éves vagyok. Tizenöt éve vagyok özvegy. Amikor Laci meghalt, Gergő még csak tizenkettő volt. Akkor azt hittem, soha nem fogom tudni pótolni neki az apját. De mindent megtettem. Dolgoztam reggeltől estig a könyvtárban, hogy legyen mit enni az asztalon. Esténként együtt tanultunk, hétvégén kirándultunk a Normafánál. Minden gondolatom körülötte forgott.
Aztán felnőtt. Elvégezte az egyetemet, dolgozni kezdett egy informatikai cégnél. Megismerte Zsófit. Az első találkozásunkkor még izgatott voltam: vajon milyen lesz az a lány, aki elrabolja a fiam szívét? Kedves volt, mosolygós, de valahogy mindig úgy éreztem: idegen marad számomra.
Az esküvőjük napján büszkén néztem Gergőt a templomban. Mégis, amikor kimondták az igent, valami összeszorult bennem. Mintha egy ajtó halkan becsukódott volna mögöttem.
Azóta minden megváltozott. Már nem hív fel naponta. Ha átjönnek, Zsófi mindig sietne haza – „még főznöm kell”, „holnap korán kelek” –, Gergő pedig csak ül csendben és néha rám mosolyog. De már nem kér tanácsot tőlem semmiben.
Egyik este Zsófi felhívott: – Elza néni, Gergőnek születésnapja lesz jövő héten. Szeretnénk csak kettesben ünnepelni. Remélem, nem baj.
Nem baj? Hát hogyne lenne baj! De csak annyit mondtam: – Persze, értem én.
Aztán letettem a telefont és sírtam. Úgy sírtam, mint amikor Laci meghalt. Mert most is elveszítettem valakit.
Másnap reggel a szomszédasszonyom, Marika néni átjött egy kávéra.
– Mi baj van veled, Elza? Olyan sápadt vagy.
– Semmi – mondtam gyorsan –, csak fáradt vagyok.
– Ne hazudj nekem! – csattant fel Marika néni. – A fiam is megnősült tavaly. Azóta alig látom őket. Ez ilyen. El kell engedni őket.
– De hogyan? – kérdeztem kétségbeesetten.
– Nem tudom – sóhajtott Marika néni –, de muszáj megtanulni.
Aznap este elővettem a régi fényképalbumot. Ott volt Gergő kicsiként: homokozik a játszótéren, apja vállán ül a Balatonnál, első nap az iskolában… Mindegyik képen rám mosolyog. Most meg már alig látom őt.
Egy héttel később mégis átjöttek. Zsófi hozott egy tortát: „Elza néni, ezt magának sütöttem!” – mondta mosolyogva. Gergő megölelt: „Anyu, ne haragudj ránk! Tudom, hogy keveset vagyunk itt… csak most minden új nekünk is.” Éreztem a hangjában a bűntudatot.
Leültünk vacsorázni. Zsófi mesélt a munkahelyéről, Gergő hallgatott. Aztán egyszer csak megszólalt:
– Anyu… emlékszel arra a régi társasjátékra? A Gazdálkodj okosan!-ra?
– Persze! – mondtam meglepetten.
– Elhoztuk magunkkal. Játszunk?
Az este végére nevetve ültem az asztalnál velük. Egy pillanatra újra család voltunk.
De amikor elmentek, újra rám tört a magány. Tudom: el kell engednem őt. De hogyan lehet ezt jól csinálni? Hogyan lehet elfogadni, hogy már nem vagyok az élete középpontja?
Talán ez az élet rendje… De vajon tényleg ennyire fájnia kell? Ti hogy élitek meg ezt? Vajon tényleg el lehet engedni azt, akit a legjobban szerettünk?