Amikor a fiam tizennyolc évesen apa lett: Egy magyarországi anya vallomása
– Anya, beszélnünk kell – mondta Gergő, miközben a konyhaasztalnál ült, ujjai idegesen doboltak a viaszosvászon terítőn. A hangja remegett, a szemei elkerülték az enyémet. Aznap este a szél is furcsán süvített be az ablakon, mintha előre jelezte volna, hogy valami megváltozik.
– Mi történt, kisfiam? – kérdeztem, bár már éreztem, hogy valami nagy baj van. Gergő sosem volt ilyen feszült.
– Anya… – vett egy mély levegőt. – Zsófi terhes. Apa leszek.
A világ megállt egy pillanatra. A csészém koppant az asztalon. A szívem hevesen vert, mintha ki akarna ugrani a mellkasomból. Tizennyolc éves… még alig nőtt fel. És most apa lesz.
Nem tudtam mit mondani. Csak ültem ott, és néztem a fiamat, aki hirtelen olyan idegennek tűnt. Az arca gyerekes volt még, de a szemeiben ott volt a félelem és a felelősség súlya.
– Hogy történhetett ez? – suttogtam végül.
– Nem tudom… Vigyáztunk… De megtörtént. Zsófi sír… A szülei kiakadtak. Nem tudom, mit csináljak – mondta Gergő, és a hangja elcsuklott.
A következő napokban minden megváltozott. A hír futótűzként terjedt végig a falun. A boltban Marika néni úgy nézett rám, mintha valami bűnt követtem volna el. A szomszédok suttogtak, amikor elmentem mellettük. Még a templomban is éreztem a tekinteteket a hátamon.
Otthon sem volt könnyebb. A férjem, Laci, először ordított Gergővel:
– Hogy lehettél ilyen felelőtlen?! Mit gondoltál?!
Gergő csak állt némán, lehajtott fejjel. Én próbáltam közéjük állni:
– Most már mindegy! Segítenünk kell nekik!
De Laci napokig nem szólt hozzánk rendesen. Az egész házban feszültség vibrált.
Zsófi szülei sem fogadták jól a hírt. Egyik este átjöttek hozzánk. Az anyja sírt, az apja dühösen csapkodott az asztalon:
– Ez szégyen! Mit gondolnak majd rólunk?!
Próbáltam nyugtatni őket:
– Fiatalok… Hibáztak… De most már támogatni kell őket.
De ők csak sírtak és vádoltak minket is.
Az idő telt, és minden nap újabb kihívást hozott. Zsófi egyre többet volt nálunk, Gergő próbált dolgozni suli mellett, hogy pénzt keressen. Éjszakánként hallottam, ahogy sírnak egymás vállán a szobában. Néha úgy éreztem, én is összeroppanok.
A barátnőim közül többen elfordultak tőlem. Egyikük, Ági, egyszer odasúgta nekem a piacon:
– Hát, te is így nevelted…
Mintha mindenért én lennék a hibás.
Egy este Gergő leült mellém:
– Anya… Félek. Nem tudom, jó apa leszek-e… Nem akartam ezt így…
Átöleltem őt. Éreztem, mennyire gyerek még. De már nem lehetett visszafordítani semmit.
A szülés előtt pár héttel Zsófi kórházba került koraszülés gyanújával. Gergő teljesen kiborult:
– Mi lesz velünk, ha valami baj történik?
Éjjelente imádkoztam értük. Reggelente úgy keltem fel, mintha egy rémálomból ébrednék.
Végül megszületett a kis Lili. Pici volt és törékeny, de egészséges. Amikor Gergő először tartotta a karjában, láttam rajta: most nőtt fel igazán.
Azóta eltelt két év. Még mindig nehéz. A faluban sokan még mindig összesúgnak mögöttünk. De vannak pillanatok – amikor Lili kacagása betölti a házat –, amikor úgy érzem: talán mégis képesek vagyunk boldogulni.
Sokszor kérdezem magamtól: vajon jól csináltam? Lehet-e egy anyának mindig mindent jól csinálni? Ti mit tennétek az én helyemben?