Amikor a fiamat a nagymamára bíztam volna: Egy válasz, amit sosem felejtek el

– Anya, kérlek, csak egy délutánról van szó! – könyörögtem, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezemmel görcsösen markoltam a bögre fülét. Az anyósom, Ilona néni, szokásához híven rezzenéstelen arccal nézett rám. A kisfiam, Marci, éppen a nappaliban játszott, néha fel-felnevetett, ahogy az autóit tologatta a szőnyegen. A férjem, Gábor, dolgozott – ahogy mindig.

– Nem az én dolgom – mondta végül Ilona néni halkan, de határozottan. – Nekem már megvolt a magam ideje a gyerekneveléssel. Most pihenni szeretnék.

A szívem összeszorult. Nem tudtam eldönteni, hogy sírjak vagy kiabáljak. Az egész testemben remegés futott végig. Hónapok óta készültem erre a pillanatra: hogy végre legyen egy délutánom magamra, vagy legalább elintézhessek valamit anélkül, hogy Marcit magammal kellene cipelnem. Mindenki azt mondta: „Majd a nagymama segít!” De nálunk ez valahogy sosem volt magától értetődő.

– De hát… mindenki azt mondja, hogy a nagyszülők örömmel vigyáznak az unokákra – próbáltam újra, hangom már-már könyörgővé vált.

Ilona néni sóhajtott, és letette a kezében tartott újságot. – Nem vagyok bébiszitter, Anna. Szeretem Marcit, de nekem is van életem. És különben is… – itt elhallgatott egy pillanatra, majd szinte suttogva folytatta: – Nem akarom újra átélni azt a felelősséget.

A csend szinte fojtogató volt. Azt hittem, legalább most, amikor tényleg szükségem lenne rá, számíthatok rá. De Ilona néni mindig is távolságtartó volt. Gábor gyerekkorában is inkább dolgozott vagy a kertben tevékenykedett, mintsem játszott volna vele. Mindig azt mondta: „A gyereknek az anyja mellett a helye.” Most pedig én voltam az anya – és úgy éreztem, csapdába estem.

Aznap este Gábornak is elmondtam, mi történt. Ő csak vállat vont.

– Anyám ilyen. Ne vedd magadra! Majd megoldjuk valahogy.

De mit jelent az, hogy „majd megoldjuk”? Hónapok óta egyedül vagyok mindennel: Marci betegségeivel, az altatással, a hisztikkel, az örömmel és a fáradtsággal is. A barátnőim mesélik, hogy náluk a nagymama viszi oviba az unokát, vagy hétvégén elviszi játszótérre. Nálunk minden rám hárul.

Egyik este Marci lázas lett. Gábor későig dolgozott, Ilona néni pedig nem vette fel a telefont. Egyedül ültem Marci ágya mellett, törölgettem a homlokát vizes ruhával, és közben azon gondolkodtam: vajon én csinálok valamit rosszul? Túl sokat kérek? Vagy tényleg csak ennyi jut nekem?

Másnap reggel Gábor anyja beállított egy tálca süteménnyel. – Gondoltam, jól jön egy kis édesség – mondta halkan.

– Köszönöm – válaszoltam fáradtan.

– Hogy van Marci? – kérdezte.

– Jobban. De egész éjjel fent voltam vele.

Ilona néni bólintott. Láttam rajta valami furcsa szomorúságot – mintha ő is tudná, hogy valamit elveszítettünk egymás között.

A következő hetekben próbáltam nem kérni tőle semmit. Inkább mindent magam oldottam meg: ha orvoshoz kellett menni, ha ügyet kellett intézni, Marcit vittem magammal. Néha úgy éreztem, mintha egyedül lennék egy szigeten – körülöttem családtagok, de senki sem nyúl át hozzám igazán.

Egy vasárnap délután Gábor szólt: – Anyám meghívott minket ebédre.

Nem akartam menni. De Marci örült neki – szerette a nagymamát még így is. Az ebéd alatt Ilona néni egyszer csak megszólalt:

– Anna… Tudom, hogy nehéz neked. De én tényleg félek attól, hogy nem tudnék jól vigyázni Marcira. Néha már magamra sem tudok eléggé figyelni. Nem akarom elrontani.

Először haragudtam rá ezért a vallomásért. Aztán rájöttem: talán ő is fél. Talán őt sem tanították meg arra, hogyan kell segítséget kérni vagy adni.

Azóta próbálok másképp nézni rá – és magamra is. Megtanultam kiállni magamért: ha segítség kell, nem várok tovább hiába; inkább keresek más megoldást. Néha beszélgetek Ilona nénivel erről – lassan közeledünk egymáshoz. De azt az első választ sosem felejtem el.

Vajon hányan érzik még így magukat Magyarországon? Hány anya marad egyedül az elvárások és a valóság között? És vajon mikor tanuljuk meg végre kimondani: „Szükségem van rád” – anélkül, hogy szégyellnénk?