Amikor a gyerekeket elküldtük a nagymamához: Az éjszaka, ami mindent megváltoztatott
– Anya, kérlek, ne hagyj itt! – Emese hangja még most is visszhangzik a fejemben. Aznap este, amikor a férjemmel, Gáborral úgy döntöttünk, hogy a gyerekeket elküldjük anyámhoz, csak egy kis nyugalomra vágytunk. Azt hittük, egy hétvége kettesben majd segít helyrehozni mindazt, ami közöttünk elromlott. De Emese, a legkisebb lányunk, már az első pillanatban tiltakozott.
– Emese, csak két éjszaka lesz. Nagyi nagyon vár titeket! – próbáltam mosolyogni, de belül valami szorított. A nagyobbik fiam, Balázs csak vállat vont: – Legalább lesz palacsinta reggelire.
Aznap este vihar tört ki. Az ablakon kopogott az eső, és én egész éjjel forgolódtam. Gábor csendben nézte a plafont. Nem beszéltünk egymáshoz. A köztünk lévő feszültség szinte tapintható volt.
Másnap reggel csörgött a telefonom. Anyám volt az.
– Judit, Emese egész éjjel sírt. Nem tudom megnyugtatni. Azt mondja, haza akar menni.
A szívem összeszorult. Gábor rám nézett: – Ne menjünk érte? – kérdezte halkan.
– Nem, ki kell bírnia – válaszoltam dacosan. – Nem lehet mindig minden az ő akarata szerint.
De egész nap csak Emesére tudtam gondolni. Vajon tényleg túl szigorú vagyok? Vagy csak túlságosan féltem őt mindentől?
Aznap este Gábor elment sétálni. Egyedül maradtam a lakásban. A csend nyomasztó volt. Akkor vettem észre Gábor telefonját az asztalon. Egy üzenet villogott rajta: „Várlak ma este is.” Egy pillanatra megállt bennem az ütő. Nem akartam elolvasni, de a kíváncsiság erősebb volt.
A beszélgetés egy nővel folyt – Eszterrel –, akiről sosem hallottam. A szavakból világos volt: Gábor hónapok óta viszonyt folytat vele. Az egész világom összedőlt abban a pillanatban.
Amikor Gábor hazajött, nem szóltam semmit. Csak néztem rá, és próbáltam visszafojtani a könnyeimet.
– Mi történt? – kérdezte gyanakodva.
– Semmi – hazudtam.
Az éjszaka közepén felhívtam anyámat.
– Anya, holnap reggel megyek a gyerekekért.
Másnap hajnalban autóba ültem. Útközben sírtam. Anyám házában Emese rám vetette magát.
– Anya! Ugye most már nem hagysz itt?
– Soha többé – suttogtam neki.
Otthon Balázs is furcsán viselkedett. Kerülte a tekintetemet.
– Mi baj van? – kérdeztem tőle este.
– Semmi – felelte gyorsan, de láttam rajta, hogy valami nyomasztja.
Pár nap múlva megtaláltam egy rajzot a szobájában: egy családot ábrázolt, de az apa alakja fekete volt és elmosódott. Akkor értettem meg: Balázs mindent tudott. Hallotta a veszekedéseinket, látta Gábort telefonálni titokban.
Az elkövetkező hetekben minden darabokra hullott. Gábor bevallotta a viszonyt, de azt mondta, csak azért történt meg, mert úgy érezte, én már nem szeretem őt. Én pedig azt mondtam neki: „Nem lehet mindent másra fogni.”
A gyerekek csendesek lettek. Emese esténként hozzám bújt és azt suttogta: „Anya, ugye most már minden rendben lesz?”
De nem lett rendben semmi. Gábor elköltözött egy hónap múlva. Anyám minden nap hívott, de én nem tudtam beszélni vele sem. Úgy éreztem, mindenki cserbenhagyott – vagy talán én hagytam cserben mindenkit?
Két év telt el azóta. Emese már nagyobb lett, de még mindig fél elaludni nélkülem. Balázs zárkózottabb lett; néha azt hiszem, haragszik rám azért az éjszakáért.
Sokszor gondolkodom azon: ha akkor másképp döntök, ha visszahozom Emesét még azon az éjszakán… Vajon most boldogabb lenne a családunk? Vagy csak halogattuk volna az elkerülhetetlent?
Néha azt kérdezem magamtól: lehet-e újra bízni valakiben? Vagy örökre elveszítjük egymást egyetlen rossz döntés miatt? Vajon ti mit tettetek volna a helyemben?