Amikor a lányom betegsége mindent felforgatott: Egy apa vallomása az igazságról és újrakezdésről

– Apa, félek… – Lili hangja remegett, miközben a kórházi ágyon feküdt. A fehér falak hidegen visszhangozták minden szavát. A kezemet szorította, mintha attól félne, ha elenged, örökre elveszítem őt.

Aznap reggel még azt hittem, minden rendben van. Eszter, a feleségem, sietve csókolt arcon, mielőtt munkába indult volna. Lili iskolába készült, én pedig a szokásos kávémat kortyolgattam. Aztán jött a telefon: Lili rosszul lett az iskolában, mentőt hívtak hozzá. Mire beértem a kórházba, már infúzióra kötötték.

Az orvosok sokáig csak találgattak. Végül egy fiatal doktornő, Kiss doktornő, leült mellém a folyosón. – Szükségünk lenne néhány családi adatra. Vércsoport, örökletes betegségek… – mondta halkan.

– Persze – válaszoltam automatikusan. – Minden papírt elhoztam.

De amikor a vércsoportokat összevetették, valami nem stimmelt. Lili vércsoportja nem egyezett sem az enyémmel, sem Eszterével. Először azt hittem, adminisztrációs hiba. De aztán Eszter nem jött be a kórházba. Nem vette fel a telefont. Egy nap eltelt, majd kettő. A harmadik napon már eltűnt személyként keresték.

A rendőrség kérdései egyre mélyebbre vágtak. – Volt problémájuk otthon? – kérdezte egy nyomozó.

– Nem… vagyis… nem tudom – dadogtam. Hirtelen minden bizonytalanná vált.

Lili állapota romlott. Egyre több vizsgálat kellett volna, de az orvosok csak néztek rám: – Szükségünk lenne az édesanyjára is.

A családunk széthullott. Anyám sírva hívott fel: – Fiam, mi történik veletek? Hol van Eszter? Mit mondjak a szomszédoknak?

A szomszédok… Már ők is suttogtak. Egyik nap a lépcsőházban hallottam meg egy beszélgetést:

– Hallottad? Az Eszter eltűnt! – suttogta Marika néni.
– Biztos valami férfi van a dologban – felelte rá Ilonka.

Nem akartam elhinni. Eszter sosem tűnt olyannak, aki csak úgy elmenekülne a problémák elől. De ahogy teltek a napok, egyre több minden került elő: egy régi levél egy ismeretlen férfitól; egy fénykép Eszterről és egy másik kisgyerekről; egy rejtett telefon a fiók mélyén.

Közben Lili mellett kellett lennem. Minden este mesét olvastam neki, bár a hangom remegett.

– Apa, ugye nem hagysz itt? – kérdezte egyszer.
– Soha – válaszoltam, de magamban nem voltam biztos semmiben.

Egy este végre felhívott Eszter. A hangja idegen volt.
– Sajnálom, Márk…
– Márk? – kérdeztem vissza döbbenten.
– Tudnod kell az igazat… Lili nem a te lányod.

A világ megállt körülöttem. Csak ültem ott a sötétben, kezemben a telefonnal. Az egész életem hazugság volt? Lili nem az én lányom?

Másnap bementem hozzá a kórházba. Néztem az arcát – az én szemem volt benne? Az én mosolyom? Vagy csak ezt akartam hinni?

Az orvosok végül megtalálták a megfelelő kezelést Lilinek – de ehhez szükség volt az igazi apja vérmintájára is. Eszter végül elárulta: egy régi barátja, Gábor az apa. Felkerestem Gábort. Nehéz volt kimondani:
– Lili beteg. Segítened kell neki.
Gábor először tagadott mindent. Aztán meglátta Lilit a kórházi ágyon.
– Istenem… pont olyan, mint az anyja volt gyerekként – mondta halkan.

Végül segített. Lili állapota javult. De én ott maradtam egyedül: egy gyerek mellett, aki talán nem is az enyém vér szerint – de akit én neveltem fel, akit én szerettem mindig is.

A család széthullott. Anyám nem tudta feldolgozni a történteket; apám csak annyit mondott: – Férfi vagy, viselkedj is úgy!
A barátok közül sokan elfordultak tőlünk; mások segítettek, ahogy tudtak.

Lili lassan felépült. Egy este odabújt hozzám:
– Apa… ugye akkor is szeretsz engem?
– Mindennél jobban – suttogtam vissza.

Most itt ülök egy üres lakásban, Lili alszik a másik szobában. Néha még mindig hallom Eszter hangját álmomban: „Sajnálom…”

De már nem haragszom rá. Talán mindannyian hibáztunk valahol útközben.

Csak azt kérdezem magamtól: Vajon mit jelent igazán apának lenni? Elég-e a szeretet ahhoz, hogy család maradjunk akkor is, ha minden más elveszett?

Ti mit tennétek az én helyemben? Meg tudtok bocsátani ekkora árulást? Vagy újra lehet kezdeni mindent egy összetört családban?