Amikor a lányom csak a pénz miatt keres: Egy anya elveszett kapcsolata

– Anya, most tényleg nagyon sürgős lenne… – Dóra hangja remegett a telefonban, de már nem a régi, gyermeki izgalommal, hanem valami fásult, türelmetlen tónussal. A szívem összeszorult. Tudtam, mi következik. Mindig ugyanaz: pénz kell. Nem kérdezi meg, hogy vagyok, nem mesél a napjáról, csak a szükség beszél belőle.

A konyhaasztalnál ültem, előttem a félig üres kávéscsésze, és próbáltam visszaemlékezni arra az időre, amikor Dóra még minden titkát megosztotta velem. Akkoriban együtt nevettünk, együtt sírtunk – most meg csak a bankszámlaszámom jut eszébe rólam.

– Mennyi kell? – kérdeztem halkan, miközben a hangom elárulta a csalódottságomat.

– Harmincezer forint… De tényleg visszaadom! – mondta gyorsan, mintha ezzel eloszlathatná a kételyeimet.

Tudtam, hogy nem fogja visszaadni. Már hónapok óta csak adok és adok, de sosem kapok semmit vissza – sem pénzt, sem szeretetet.

– Dóra, beszélhetnénk egy kicsit? – próbálkoztam óvatosan. – Hiányzol nekem. Régóta nem láttalak.

A vonal másik végén csend lett. Hallottam, ahogy sóhajt egyet.

– Most sietek, anya. Majd máskor jó? Most tényleg fontos lenne az a pénz…

Letettem a telefont, és úgy éreztem, mintha egy újabb darabot veszítettem volna el abból a lányból, akit egykor ringattam az ölemben.

Aznap este sokáig forgolódtam az ágyban. A férjem, Gábor már rég aludt mellettem, de én csak bámultam a plafont. Vajon hol rontottam el? Miért lett ilyen köztünk minden?

Másnap reggel Gábor rám nézett a reggelinél.

– Megint Dóra hívott?

Bólintottam.

– És megint pénzt kért?

– Igen.

– Anna, nem gondolod, hogy ezzel csak rontasz a helyzeten? – kérdezte óvatosan.

– Ő a lányom! Nem hagyhatom cserben…

– De ő sem törődik veled – mondta halkan Gábor. – Csak akkor keres, ha szüksége van valamire.

A szavai fájtak, de tudtam, hogy igaza van. Mégis képtelen voltam nemet mondani Dórának. Hiszen ő az én gyermekem!

A munkahelyemen is nehezen tudtam koncentrálni. A kolléganőm, Zsuzsa észrevette rajtam a feszültséget.

– Anna, minden rendben otthon?

– Nem igazán… Dóra megint csak pénzt kér tőlem. Már nem is emlékszem, mikor beszélgettünk utoljára úgy igazán.

Zsuzsa együttérzően megszorította a kezem.

– Az én fiam is volt ilyen időszakban. De aztán rájöttem: ha mindig mindent megadok neki, sosem tanulja meg értékelni azt, amit kap.

Hazafelé menet azon gondolkodtam: talán tényleg túl sokat engedtem meg Dórának. Mindig mindent megpróbáltam megadni neki – talán épp ezért nem tanulta meg értékelni engem sem.

Este újra csörgött a telefonom. Dóra volt az.

– Anya… Köszönöm a pénzt. Tudom, hogy mostanában nem vagyok túl jó fej…

Meglepődtem. Ritkán hallottam tőle ilyet.

– Dóra… Mi történt? Miért vagy ilyen távol tőlem?

Sokáig hallgatott.

– Nem tudom… Talán haragszom rád valamiért… Vagy csak félek attól, hogy csalódást okozok neked…

A könnyeim végigfolytak az arcomon.

– Soha nem okoznál csalódást! Csak szeretném tudni, mi van veled… Szeretnék újra az anyukád lenni.

Dóra hangja megremegett.

– Anya… Talán el kéne jönnöm hozzátok hétvégén.

A szívem hevesen vert. Talán most végre változhat valami!

Aznap este elővettem régi fényképeket: Dóra első napja az iskolában, közös balatoni nyaralások, karácsonyi vacsorák… Mindegyiken ott volt az a mosoly, amit mostanában már csak ritkán látok rajta.

A hétvége lassan közeledett. Minden nap számoltam vissza az órákat. Gábor is izgatott volt – bár próbálta leplezni.

Szombaton délután végre megérkezett Dóra. Kicsit feszengve lépett be az ajtón.

– Szia anya… Szia apa…

Megöleltem őt – először éreztem újra azt a régi közelséget. Leültünk beszélgetni. Először nehezen indult a szó, de aztán Dóra lassan megnyílt.

– Tudom, hogy sokszor csak akkor kereslek titeket, ha pénz kell… De néha úgy érzem, nem tudok mit kezdeni magammal. Mindenki elvár valamit tőlem: az egyetemen is, a barátaim is… És ti is mindig azt akarjátok, hogy sikeres legyek…

– Nekünk csak az számít, hogy boldog légy – mondta Gábor halkan.

Dóra szemében könnyek csillantak meg.

– Sajnálom… Próbálok változtatni.

Aznap este együtt vacsoráztunk – először éreztem hosszú idő után azt, hogy talán még nincs minden veszve.

Most itt ülök újra a konyhaasztalnál és azon gondolkodom: vajon hány szülő éli át ugyanezt Magyarországon? Hányan érzik azt nap mint nap, hogy elveszítik a gyermeküket – és vajon van-e visszaút? Vajon képesek vagyunk-e újra megtalálni egymást azok után is, hogy annyi mindent elrontottunk?