Amikor a Lányom Hangja Megmentett – Egy Budapesti Anya Vallomása

– Anya, kérlek, ne utald el azt a pénzt! – Anna hangja remegett, ahogy a nappali közepén állt, kezében a telefonommal. Az ujjai fehérek voltak a szorítástól, a szemeiben könnyek csillogtak. Én csak álltam ott, a banki alkalmazás képernyője előtt, és próbáltam nem elveszíteni a türelmemet.

– Anna, ezt most nem értheted. Ez az utolsó esélyünk, hogy végre saját otthonunk legyen. Nem akarok többet albérletben élni, nem akarom, hogy minden hónapban rettegjek attól, mikor emelik meg a bérleti díjat – mondtam fáradtan, miközben a szívem hevesen vert. A lakás, amit kinéztem a XIII. kerületben, pont olyan volt, amilyet mindig is szerettem volna: világos, tágas, közel az iskolához és a munkahelyemhez. Az eladó, egy bizonyos Farkas úr, kedvesnek tűnt, minden papírt rendben mutatott.

Anna azonban nem engedett.

– Anya, valami nem stimmel! Miért akarja, hogy azonnal utalj? Miért nem lehet még egyszer megnézni a lakást? És miért nem lehet ügyvéd előtt aláírni? – kérdezte kétségbeesetten.

Ekkor éreztem először azt a furcsa szorítást a gyomromban. De elhessegettem. Hiszen hónapok óta keresek lakást, mindenhol csak csalódás ért. Most végre itt volt egy lehetőség.

– Anna, ne bonyolítsd túl! Farkas úr mondta, hogy sok az érdeklődő. Ha most nem lépünk, lemaradunk – próbáltam meggyőzni magamat is.

Anna azonban nem hagyta annyiban. Másnap reggel már azzal ébresztett, hogy egész éjjel kutatott az interneten. – Anya! Nézd! Itt van egy fórumon: valaki ugyanilyen néven hirdetett már másnak is lakást, és eltűnt a pénzzel! – mutatta remegő kézzel a telefonját.

A vér kifutott az arcomból. Elolvastam a bejegyzést: ugyanaz a név, ugyanaz a telefonszám. Egy pillanat alatt összedőlt bennem minden remény és bizalom.

– Nem hiszem el… – suttogtam magam elé. – Hogy lehettem ilyen vak?

Anna átölelt. – Anya, nem baj. Még mindig itt vagyunk egymásnak. Majd találunk másik lakást.

De én csak sírtam. Sírtam a fáradtságtól, a csalódottságtól és attól a szégyentől, hogy majdnem mindent elveszítettem volna – és vele együtt Annát is cserbenhagytam volna.

Aznap este csendben vacsoráztunk. Anna próbált vidám lenni, de láttam rajta az aggodalmat.

– Haragszol rám? – kérdezte halkan.

– Nem… sőt. Köszönöm neked – mondtam végül. – Bárcsak hamarabb hallgattam volna rád.

Másnap felhívtam Farkas urat. Próbáltam minél nyugodtabb maradni.

– Jó napot kívánok! Katalin vagyok…

– Igen? Megkapta az utalási adatokat? – kérdezte türelmetlenül.

– Igen… de szeretném ügyvéd előtt aláírni a szerződést. Mikor találkozhatunk? – kérdeztem.

A vonal másik végén csend lett.

– Sajnos most nagyon elfoglalt vagyok… Talán jövő héten…

– Rendben. Addig nem utalok semmit – vágtam rá határozottan.

Soha többé nem jelentkezett.

A következő hetekben újra kezdtük a keresést. Minden este együtt böngésztük az ingatlanhirdetéseket. Anna minden részletre figyelt: ellenőrizte a tulajdoni lapokat, utánanézett az eladóknak. Én pedig lassan megtanultam bízni benne – és abban is, hogy nem kell mindent egyedül megoldanom.

Egy hónappal később végül találtunk egy kis lakást Zuglóban. Nem volt olyan tágas és világos, mint amiről álmodtam, de igazi otthon lett belőle. Anna boldogan festette ki a szobáját halványlilára; én pedig esténként gyakran ültem ki az erkélyre egy pohár borral és néztem Budapest fényeit.

Egyik este Anna mellém ült.

– Anya… ugye tudod, hogy mindig csak jót akarok neked? – kérdezte félénken.

– Tudom – mosolyogtam rá könnyes szemmel –, és most már azt is tudom, hogy néha nekem is hallgatnom kell rád.

Azóta is gyakran eszembe jut: mi lett volna, ha akkor nem hallgatom meg Annát? Vajon hányan járnak még így ebben az országban? Hányan hiszik el kétségbeesetten az álmot egy saját otthonról – és hányan veszítenek el mindent egy pillanat alatt?

Ti mit tennétek az én helyemben? Megbíznátok a gyereketek megérzésében? Vagy inkább hinnétek egy idegen ígéreteinek?