Amikor a lányom meglátogatott: Egy idős asszony kórházi magánya és a családi sebek

– Miért nem szóltál, hogy ennyire rosszul vagy? – Dóra hangja élesebben hasított át a kórterem csendjén, mint a nővérhívó csengése. A fehér falak visszhangozták minden szavát, mintha az egész osztály hallaná, mennyire elhidegültünk egymástól.

A nevem Ilona. Hetvenhárom éves vagyok, és most egy budapesti kórházban fekszem, egyedül. A szívem már nem a régi, de ami igazán fáj, az nem a testemben van. Az első napokban még reménykedtem, hogy valaki bejön hozzám – egy régi barátnő, vagy talán Dóra, a lányom. De csak az ápolónő, Zsuzsa jött, kedvesen mosolygott rám, és megkérdezte: „Hogy érzi magát ma, Ilonka néni?”

Aztán egy hét múlva Dóra végre megjelent. Magas sarkú cipője kopogott a linóleumon, kezében egy csokor virág, de az arcán inkább feszültség ült, mint öröm. Leült az ágyam szélére, és úgy nézett rám, mintha idegen lennék.

– Nem akartalak terhelni – suttogtam halkan. – Tudom, mennyi dolgod van a munkahelyeden meg a gyerekekkel.

– Mindig ezt mondod – vágott közbe. – De anyu, én is szeretném tudni, ha baj van! Nem akarom azt érezni, hogy csak akkor keresel, ha már minden rosszra fordult.

A könnyeim végigfolytak az arcomon. Eszembe jutottak a régi idők: amikor Dóra még kislány volt, együtt sütöttük a palacsintát vasárnaponként. Aztán jött az apja halála, a pénzügyi gondok, az állandó veszekedések. Dóra tizenhét évesen elköltözött otthonról. Azóta csak ünnepeken találkoztunk – akkor is inkább kötelességből.

– Tudod, mennyire nehéz volt egyedül? – kérdeztem remegő hangon. – Minden nap vártam, hogy hívsz vagy írsz. De mindig csak azt mondtad: „Majd később.”

Dóra elfordította a fejét. Láttam rajta, hogy haragszik – talán rám, talán magára is.

– Nem tudtam mit kezdeni veled – mondta végül halkan. – Mindig csak panaszkodtál… Én meg próbáltam túlélni.

A szobában csend lett. Csak a szomszéd ágyon fekvő Marika néni szuszogása hallatszott.

– Sajnálom – törte meg végül Dóra a csendet. – Nem akartam, hogy így legyen.

– Én sem – feleltem. – De most már csak ketten vagyunk egymásnak.

Aznap este sokáig nem tudtam elaludni. Zsuzsa nővér bejött hozzám egy pohár vízzel.

– Nehéz nap volt? – kérdezte együttérzően.

– A legnehezebb – sóhajtottam. – Tudja, Zsuzsa, néha azt érzem, mintha már senkinek sem lennék fontos.

Zsuzsa leült mellém.

– Sokan érzik ezt itt bent – mondta halkan. – De néha elég egy beszélgetés is ahhoz, hogy valami megváltozzon.

Másnap Dóra újra bejött. Ezúttal nem hozott virágot. Leült mellém és csak annyit mondott:

– Mesélj nekem apáról… meg rólam… amikor még kicsi voltam.

Először nem értettem, mit akar ezzel. Aztán elkezdtem mesélni: hogyan tanítottam biciklizni a Városligetben; hogyan sírtam titokban az első szerelmi csalódásánál; hogyan sütöttük együtt a mákos bejglit karácsonykor.

Dóra hallgatott. Néha elmosolyodott, néha könnyes lett a szeme.

A következő napokban minden délután bejött hozzám. Néha csak ültünk egymás mellett csendben. Máskor vitatkoztunk apróságokon: ki felejtette el lekapcsolni a villanyt gyerekkorában; ki volt a makacsabb kettőnk közül.

Egyik este Dóra váratlanul megszorította a kezem.

– Anyu… félek attól, hogy egyszer már nem lesz időnk mindent megbeszélni.

– Nekem sincs már sok időm – válaszoltam őszintén. – De amíg itt vagyunk egymásnak, próbáljuk meg újrakezdeni.

A kórházi napok lassan teltek. A nővérek kedvesek voltak, de minden este magányosabbnak éreztem magam. Láttam más idős embereket is: volt, akit soha senki nem látogatott meg; másokat csak gyorsan letudott egy-egy rokonuk.

Egyik délután Marika néni halkan megszólalt:

– Maga szerencsés, Ilonka… Legalább jön a lánya.

Elgondolkodtam ezen. Vajon tényleg szerencsés vagyok? Vagy csak most döbbentünk rá mindketten Dórával arra, mennyi mindent elvesztegettünk?

Amikor végre hazaengedtek a kórházból, Dóra ott várt rám az ajtóban.

– Hazaviszlek – mondta határozottan. – És mostantól gyakrabban jövök majd.

Az autóban ülve csendben néztük Budapest esti fényeit. Éreztem, hogy valami elkezdődött köztünk – talán egy új esély arra, hogy anya és lánya újra egymásra találjon.

De vajon hány idős ember fekszik most is kórházi ágyakon teljesen egyedül? Hány család veszíti el egymást anélkül, hogy esélyt adna a megbékélésre?

„Lehet-e még hidat építeni két ember között annyi évnyi hallgatás után? Ti mit gondoltok: van visszaút az elveszett kapcsolatokhoz?”