Amikor a lányom rám bízta az unokámat: Titkok, amelyek mindent megváltoztattak
– Anya, kérlek, vigyázz Leventére, amíg bent vagyok a kórházban – mondta Dóra remegő hangon, miközben a kabátját gombolta. Az arca sápadt volt, a szemei alatt sötét karikák húzódtak. Nem kérdezősködtem, csak bólintottam. Tudtam, hogy most nem az a fontos, miért kell bemennie, hanem az, hogy ott legyek neki.
Levente ott állt mellettem, kezében a kopott plüssmackóval. Négyéves volt, de a tekintete mintha sokkal többet látott volna már az életből. Amint Dóra becsukta maga mögött az ajtót, Levente hozzám bújt. Éreztem, ahogy a kis teste remeg.
– Nagyi, anya visszajön? – kérdezte halkan.
A torkomban gombóc nőtt. – Persze, kicsim. Csak egy kis időre megy el.
Az első este még csendesen telt. Levente nem akart vacsorázni, csak a kanapén ült és nézte a tévét. Próbáltam beszélgetni vele, de minden kérdésemre csak vállat vont vagy megrázta a fejét. Éjjel hallottam, ahogy sír álmában. Odamentem hozzá, megsimogattam a haját.
Másnap reggel Dóra férje, Gábor hívott. – Minden rendben? – kérdezte feszülten.
– Igen – válaszoltam röviden. Valami furcsa volt a hangjában, de nem tudtam megfogalmazni mi.
A napok teltek. Levente egyre zárkózottabb lett. Egyik délután, amikor épp rajzoltunk az asztalnál, hirtelen letette a ceruzát.
– Nagyi, anya miért sírt tegnap este?
Megdermedtem. – Mikor sírt anya?
– Mielőtt elment volna veled beszélni. Hallottam.
Nem tudtam mit mondani. Az igazság az volt, hogy Dóra sosem beszélt velem igazán az érzéseiről. Mindig erősnek mutatta magát előttem.
Aznap este átnéztem Dóra szobájába valami pizsamáért Leventének. A fiókban egy borítékot találtam. Rajta csak ennyi állt: „Anya”. Kezem remegett, amikor felbontottam.
„Drága Anya! Tudom, hogy sokszor csalódtál bennem. Hogy nem azt az életet éltem, amit szerettél volna nekem. De most félek. Nem tudom, mi lesz velem bent a kórházban. Ha valami történne velem, kérlek, vigyázz Leventére úgy, ahogy rám is mindig vigyáztál – még akkor is, amikor haragudtál rám.”
A könnyeim potyogtak a levélre. Hirtelen minden haragom és csalódottságom eltörpült.
Másnap Gábor váratlanul megjelent nálam.
– Beszélnünk kell – mondta ridegen.
Leventét elküldtem játszani a szobájába.
– Mi történt Dórával? – kérdeztem aggódva.
– Nem mondhatom el… vagyis… nem akarom rád terhelni – dadogta Gábor.
– Gábor! A lányomról van szó! Jogom van tudni!
Hosszan hallgatott. Végül kibökte:
– Dóra depressziós lett… már hónapok óta szenvedett tőle. Nem akarta terhelni magát sem téged… sem Leventét.
Mintha gyomorszájon vágtak volna. Hirtelen minden értelmet nyert: Dóra fáradtsága, a sápadtsága, a távolságtartása velem szemben.
– Miért nem szóltatok? – suttogtam könnyek között.
– Próbáltuk megoldani… De most már muszáj volt segítséget kérni.
Aznap este Levente odabújt hozzám az ágyban.
– Nagyi… én rossz voltam? Azért ment el anya?
A szívem majd megszakadt.
– Nem, kicsim! Anya nagyon szeret téged! Csak most beteg lett egy kicsit… De vissza fog jönni hozzád!
Levente arcán könnyek csorogtak le.
A következő napokban próbáltam mindent megtenni érte: meséltem neki régi családi történeteket, együtt sütöttünk palacsintát, sétáltunk a parkban. Lassan oldódni kezdett benne a szorongás.
Egy este aztán Dóra felhívott a kórházból.
– Anya… félek – suttogta a telefonba.
– Én is félek – válaszoltam őszintén –, de együtt erősebbek vagyunk.
Sokáig beszélgettünk arról, amit sosem mertünk kimondani: hogy mennyire hiányoztunk egymásnak az elmúlt években; hogy mennyi kimondatlan sérelem és félreértés volt köztünk; hogy mennyire nehéz néha anyának lenni… vagy nagymamának.
Amikor végre hazajött Dóra a kórházból, Levente úgy rohant hozzá, mintha soha többé nem akarná elengedni. Én pedig ott álltam mögöttük és rájöttem: lehet hibázni, lehet gyengének lenni – de szeretni mindig kell.
Azóta minden este együtt vacsorázunk nálam vagy náluk. Már nem félek kimondani azt sem: néha én is elfáradok… néha nekem is szükségem van segítségre.
Vajon hány családban vannak még ilyen kimondatlan titkok? Miért félünk megosztani egymással a fájdalmunkat? Talán most jött el az idő, hogy végre őszinték legyünk egymással…