Amikor a lányom segítséget kért – Egy hét, ami mindent megváltoztatott
– Anya, kérlek, csak egy hétig! – könyörgött Dóra a telefonban, hangjában ott rezgett a kétségbeesés. – Most tényleg szükségem van rád.
A szívem összeszorult. Dóra, az én okos, önálló lányom, aki mindig mindent egyedül akart megoldani, most engem hívott segítségül. Nem gondolkodtam sokat: másnap reggel már a villamoson ültem, a bőröndömben néhány váltás ruhával és egy adag házi pogácsával, amit még előző este sütöttem.
Már az ajtóban éreztem, hogy valami nincs rendben. Dóra szemei karikásak voltak, haja kócosan lógott az arcába. Az unokám, Marci, éppen hisztizett a nappali közepén, mert nem találta a kedvenc kisautóját. Dóra csak állt ott, mozdulatlanul, mintha minden ereje elhagyta volna.
– Szia, anya – suttogta halkan. – Bocsánat…
– Semmi baj, kicsim – öleltem át. – Most már itt vagyok.
Az első napokban azt hittem, tényleg csak a gyerekfelügyelet miatt kellek. Dóra az egyetemi vizsgáira készült, én pedig igyekeztem minden terhet levenni a válláról: főztem, mostam, játszottam Marcival. De ahogy telt az idő, egyre több furcsaságot vettem észre. Dóra gyakran elbambult, néha sírva fakadt a fürdőszobában. Marci is nyugtalanabb volt a szokásosnál.
Egy este, amikor már mindenki aludt volna, halk zokogásra ébredtem. Kiosontam a konyhába, ahol Dóra ült egy pohár víz mellett.
– Mi történt? – kérdeztem halkan.
– Nem bírom tovább, anya – suttogta. – Úgy érzem, minden összedől körülöttem. A vizsgák… Marci… Gábor is egyre kevesebbet van itthon…
A férje, Gábor mindig is sokat dolgozott, de mostanában mintha teljesen eltűnt volna a családi életből. Dóra hangja remegett.
– Néha azt érzem, mintha egyedül lennék ebben az egészben. Hogy csak én számítok rájuk… De rám ki számít?
Nem tudtam mit mondani. Csak leültem mellé és megfogtam a kezét.
Másnap reggel Gábor is otthon volt végre. A reggeli asztalnál feszült csend ült közöttük. Próbáltam oldani a hangulatot.
– Gábor, milyen volt a munka?
– Ugyanaz, mint mindig – felelte kurtán.
Dóra lesütötte a szemét. Marci közben kiborította a kakaóját az asztalra. Gábor felpattant.
– Nem lehetne egyszer normálisan reggelizni ebben a házban?!
A kisfiú sírni kezdett. Dóra némán törölgette az asztalt. Éreztem, hogy valami nagyon nincs rendben.
Aznap este Dóra végre kitört:
– Gábor! Nem bírom tovább ezt! Segítened kellene! Nem csak dolgozni jársz haza!
Gábor először csak hallgatott, majd dühösen felállt.
– Te akartad ezt az egészet! Te akartál gyereket! Nekem is nehéz!
A szavak úgy csattantak a levegőben, mint ostorcsapások. Én csak álltam ott tehetetlenül.
Aznap éjjel nem aludtam. A plafont bámultam és azon gondolkodtam: hol rontottuk el? Miért nem tudnak beszélni egymással? Miért érzik magukat ennyire magányosnak ebben a kis lakásban?
Másnap reggel Dóra odajött hozzám.
– Anya… Sajnálom, hogy ebbe belerángattalak. Csak… nem tudom már, hogyan tovább.
Átöleltem.
– Nem baj, hogy segítséget kérsz. Az sem baj, ha néha gyengének érzed magad. De beszélni kell róla… egymással is.
Az utolsó este vacsoránál csendben ültünk hárman az asztalnál. Marci már aludt. Végül Gábor törte meg a csendet:
– Sajnálom – mondta halkan. – Tényleg próbálok jobb férj és apa lenni… Csak néha úgy érzem, én sem vagyok elég jó.
Dóra könnyei végigfolytak az arcán.
– Én sem vagyok tökéletes… De együtt talán könnyebb lenne.
Az utolsó reggelen nehéz szívvel pakoltam össze a bőröndömet. Dóra az ajtóban állt és átölelt.
– Köszönöm anya… Nem csak a pogácsát meg Marcit… Hanem hogy itt voltál nekünk.
Ahogy hazafelé zötyögtem a villamoson, azon gondolkodtam: vajon hány családban játszódik le ugyanez nap mint nap? Hányan érzik magukat egyedül egy lakásban, miközben ott vannak egymásnak? Vajon miért olyan nehéz kimondani azt: szükségem van rád?