Amikor a lányom új családot választott – Egy anya vallomása a magányról

– Dóra, mikor jössz át végre? – kérdeztem a telefonba, miközben a konyhaasztalnál ültem, és a kezem remegett a bögrém körül.

– Anya, most nem jó… Pistiékhez megyünk ebédre, utána meg még be kell ugranunk a barkácsboltba. Majd jövő héten, jó? – válaszolta sietve, és már hallottam is a háttérben Pisti türelmetlen hangját: „Induljunk már, Dóri!”

Letettem a telefont. A lakásban csend volt. A falióra kattogása szinte fülsiketítőnek tűnt. Az ablakon túl szürke novemberi délután borult a városra. Egyedül voltam. Megint.

Nem akarok panaszkodni. Tudom, hogy így van rendjén: a gyerekek felnőnek, saját életük lesz, családot alapítanak. De senki sem mondta el nekem, mennyire fáj majd ez az egész. Hogy egyik napról a másikra szinte láthatatlanná válok a saját lányom életében.

Dóra mindig is közvetlen volt velem. Kiskorában együtt sütöttünk pogácsát, esténként összebújva néztük a régi magyar filmeket. Még az egyetem alatt is minden hétvégén hazajött, hogy együtt főzzünk valamit vagy csak beszélgessünk egy bögre tea mellett. Aztán jött Pisti. Kedves fiú, rendes családból – de valahogy mindig úgy éreztem, mintha versenyeznem kellene vele Dóra figyelméért.

Az esküvő után minden megváltozott. Először csak ritkábban hívott fel. Aztán már csak akkor keresett, ha valami konkrétat akart kérdezni: „Anya, tudod hol van a régi receptes füzet?” vagy „Anya, hogy kell beindítani a mosogatógépet?”

A születésnapomon idén csak egy gyors üzenetet kaptam: „Boldog szülinapot! Majd bepótoljuk!”

A barátnőim azt mondják: „Ez természetes, Zsuzsa! Engedd el! Most már Pisti az első.” De én nem tudom csak úgy elengedni. Minden reggel azzal kelek, hogy hátha ma rám ír, hátha ma átugrik egy kávéra. És minden este úgy fekszem le, hogy nem történt semmi.

Egyik este aztán összeszedtem magam, és átmentem hozzájuk. Kopogtam az ajtón – Dóra meglepett arccal nyitott ajtót.

– Anya? Miért nem szóltál előre? Most épp vacsorázunk…

Pisti az asztalnál ült, rám se nézett.

– Nem akartam zavarni – mondtam halkan. – Csak gondoltam… hoztam egy kis almás pitét.

Dóra zavartan mosolygott.

– Köszi, anya… De most tényleg sietünk, Pisti holnap korán kel.

Ott álltam az ajtóban a tepsivel a kezemben, mint egy hívatlan vendég. Hazafelé menet sírtam az autóban. Úgy éreztem magam, mintha valaki kitörölt volna Dóra életéből.

Másnap reggel felhívott anyám – ő már 82 éves.

– Zsuzsa, ne vedd magadra! Én is átéltem ezt veled. Majd visszatalál hozzád. Csak most másra van szüksége.

De mi van akkor, ha nem talál vissza? Ha tényleg vége annak a korszaknak, amikor én voltam az anyja – most már csak egy név vagyok a telefonjában?

A munkahelyemen is mindenki csak a saját gondjával van elfoglalva. A kolléganőm, Ági szerint túl érzékeny vagyok.

– Zsuzsa, örülj neki, hogy boldog! Inkább menj el kirándulni vagy tanulj valami újat!

De hogyan lehet örülni annak, hogy elveszíted azt az embert, akit egész életedben féltettél?

Egy vasárnap végül Dóra mégis felhívott.

– Anya… beszélhetnénk? – kérdezte bizonytalanul.

Átjött hozzám. Leültünk egymással szemben a nappaliban.

– Tudom, hogy megbántottalak – kezdte halkan. – Csak… annyi minden történik mostanában. Próbálok megfelelni Pistinek is meg neked is… Néha azt érzem, kétfelé szakadok.

Néztem őt: fáradt volt és ideges. Már nem az én kislányom ült ott, hanem egy felnőtt nő.

– Nem akarok terhedre lenni – mondtam végül. – Csak hiányzol.

Dóra odajött hozzám és megölelt.

– Nekem is hiányzol, anya… Csak most minden új és nehéz.

Azóta ritkán ugyan, de néha együtt ebédelünk vagy sétálunk egyet a Margitszigeten. Már nem várom minden nap a hívását – de amikor találkozunk, próbálok örülni annak a kevés időnek is.

Néha mégis felteszem magamnak a kérdést: vajon tényleg el kell engedni mindent? Vagy lehet még újra közel kerülni ahhoz, akit annyira szerettünk?

Ti mit gondoltok? Lehet újraépíteni egy anya-lánya kapcsolatot felnőttkorban? Vagy tényleg csak az emlékek maradnak?