Amikor a múlt árnyéka ránk vetült: Hogyan maradtunk együtt, miközben mindenki ellenünk volt
– Nem hiszem el, hogy ezt megint megcsinálta! – csattantam fel, miközben a konyhaasztalra csaptam a telefonomat. Péter csak némán nézett rám, a szeme alatt sötét karikák húzódtak. Az üzenet ott villogott a kijelzőn: „Lilla, kérlek, beszélj Péterrel. Zsuzsa megint nem engedte el Annát az apjához.”
A szívem összeszorult. Már hónapok óta harcoltunk Zsuzsával, Péter exmenyasszonyával, aki minden alkalmat megragadott, hogy beleszóljon az életünkbe. Anna, a közös lányuk, csak eszköz volt számára. És én? Én csak egy idegen voltam ebben a játszmában – legalábbis Zsuzsa szemében.
Péterrel egy évvel ezelőtt ismerkedtem meg, amikor a bátyámnak vittem át a lakbért. Ő volt az új albérlőjük, csendes, visszahúzódó férfi. Akkor még nem tudtam, mennyi fájdalmat hordoz magában. Egy kávé mellett beszélgettünk először hosszabban, és már akkor éreztem, hogy valami különleges van benne. De azt is tudtam, hogy van múltja – és hogy az a múlt nem akarja elengedni.
Az első hónapokban minden olyan egyszerűnek tűnt. Séták a Margitszigeten, közös főzések, nevetés. Aztán jött az első üzenet Zsuzsától: „Péter, Anna beteg lett. Nem jöhet most hozzád.” Eleinte elfogadtam, hogy egy anya aggódik a lányáért. De aztán egyre gyakoribbak lettek ezek az indokok. És mindig akkor jöttek, amikor Péter boldog volt velem.
Egy este Péter sírva jött haza. – Lilla, nem bírom tovább. Zsuzsa azt mondta Annának, hogy te miattad nem látom őt eleget. Hogy te el akarod venni tőle az apját…
A szavak úgy vágtak belém, mint a kés. Szerettem Annát. Mindig próbáltam jó kapcsolatot kialakítani vele – meséltem neki esténként, sütöttem neki palacsintát, együtt rajzoltunk. De Zsuzsa minden alkalmat megragadott, hogy elbizonytalanítson.
A családom sem könnyítette meg a helyzetet. Anyám mindig azt mondogatta: – Lilla, biztos vagy benne, hogy ezt akarod? Egy férfi gyerekkel? És egy ilyen exszel? Nem lenne egyszerűbb valaki mással?
De én nem akartam mást. Péter volt az első férfi az életemben, akivel igazán önmagam lehettem.
Egyik este Zsuzsa váratlanul felhívott. – Lilla, beszélnünk kell. Találkozzunk a parkban.
Elmentem. Ott állt előttem, karba tett kézzel, hideg tekintettel.
– Tudod te egyáltalán, mibe keveredtél? – kérdezte gúnyosan. – Péter sosem fogja igazán szeretni Annát melletted. És téged sem fog tudni megvédeni tőlem.
– Nem akarom elvenni tőled Annát – válaszoltam remegő hangon. – Csak szeretném, ha boldog lenne… és ha Péter is láthatná őt.
– Akkor tűnj el az életükből! – vágta rá Zsuzsa.
Hazamentem és sírtam egész éjjel. Péter átölelt.
– Ne hagyd, hogy tönkretegyen minket – suttogta.
De ahogy telt az idő, egyre nehezebb lett minden. Anna egyre zárkózottabb lett velem szemben. Egy nap azt mondta:
– Anya szerint te nem szereted apát igazán.
Akkor értettem meg igazán: Zsuzsa nem csak Pétert akarja bántani, hanem engem is.
Elkezdtem kételkedni magamban. Vajon tényleg én vagyok az oka mindennek? Vajon jobb lenne mindenkinek nélkülem?
Péter is egyre feszültebb lett. Egy este összevesztünk.
– Nem bírom tovább ezt a harcot! – kiabáltam rá könnyek között. – Miért nem állsz ki értem? Miért hagyod, hogy Zsuzsa irányítson mindent?
– Mit tehetnék? – tört ki belőle a kétségbeesés. – Ha harcolok vele, elveszíthetem Annát!
Napokig alig beszéltünk egymással. A lakásban csend volt és hidegség.
Aztán egy reggel Péter odalépett hozzám.
– Lilla… Nem akarom elveszíteni sem téged, sem Annát. De ha választanom kellene…
A szívem majdnem megszakadt.
– Nem kell választanod! Csak azt kérem, álljunk ki egymásért! Ne hagyjuk, hogy mások irányítsák az életünket!
Aznap este leültünk hárman Annával beszélgetni. Elmondtuk neki mindent – őszintén és nyíltan –, hogy mennyire szeretjük őt és egymást is. Anna sírt, de végül átölelt minket.
Nem lett minden tökéletes egyik napról a másikra. Zsuzsa továbbra is próbálkozott: újabb üzenetekkel, fenyegetésekkel, jogi lépésekkel fenyegetett. De mi már együtt voltunk ebben a harcban.
A családom lassan elfogadta Pétert és Annát is. Anyám egyszer azt mondta:
– Látom rajtad, hogy boldog vagy vele… Talán mégis érdemes volt kitartani.
Most itt ülök a kanapén Péter mellett, Anna pedig a szobájában rajzol. Néha még mindig félek attól, hogy Zsuzsa újabb vihart kavar majd körülöttünk. De már tudom: együtt erősebbek vagyunk.
Vajon tényleg lehet újrakezdeni mindent akkor is, ha a múlt folyamatosan visszahúz? Ti mit tennétek a helyemben?