Amikor a múlt jövővé válik – Egy magyar család története válásról, újrakezdésről és megbékélésről
– Nem hiszem el, hogy tényleg ezt tesszük, Zsuzsa! – kiáltottam, miközben a bíróság folyosóján álltam, a kabátom ujját gyűrögetve. A hangom visszhangzott a hideg, szürke falak között. Zsuzsa rám sem nézett, csak halkan válaszolta:
– Már mindent megbeszéltünk, Tamás. Nincs mit tovább ragozni.
A szívem úgy vert, mintha ki akarna törni a mellkasomból. Tizennyolc év házasság után itt álltunk egymással szemben, két idegenként. Az ügyvédünk, dr. Kerekes, türelmetlenül dobolt az aktatáskáján.
– Ha aláírják, hamarabb vége lesz – mondta szárazon.
Aláírtam. Zsuzsa is. Egy pillanatig azt hittem, elájulok. A gyerekeink – Gergő és Anna – otthon vártak, nem tudták, hogy ma végleg szétesik a családjuk. Zsuzsa csak annyit mondott búcsúzóul:
– Ne felejtsd el elhozni Annát az edzésről.
Ennyi volt. Egy élet lezárult.
Aznap este nem mentem haza. A régi családi házhoz indultam Zuglóban, ahol anyám egyedül élt apám halála óta. Az ablakban halvány fény derengett. Anyám, Ilona néni, már várt rám.
– Mi történt? – kérdezte aggódva.
– Elváltunk – mondtam ki végül halkan.
Anyám csak bólintott. Nem voltak nagy szavak, csak egy forró tea és egy régi pokróc várt rám a kanapén. Az éjszaka csendjében hallgattam a ház nyikorgását, ahogy gyerekkoromban is. A múlt egyszerre volt vigasztaló és fájdalmas.
Másnap reggel Anna hívott.
– Apa, mikor jössz haza? Anya egész este sírt.
– Hamarosan, kicsim – hazudtam neki.
A következő hetekben minden megváltozott. Gergő bezárkózott a szobájába, Anna dühös lett mindenkire. Zsuzsa és én csak üzeneteket váltottunk: „Kérlek, vidd el Annát orvoshoz!”, „Gergőnek pénz kell az osztálykirándulásra.” Semmi több.
A családunk széthullott. A testvérem, Péter is csak annyit mondott:
– Tudtam, hogy ez lesz belőle. Mindig is túl büszkék voltatok mindketten.
A munkahelyemen is mindenki tudta már. A kollégák kerültek, csak a főnököm, Szilvi néni kérdezte meg egyszer:
– Jól vagy?
– Persze – feleltem automatikusan.
De nem voltam jól. Esténként órákig ültem anyám konyhájában, bámultam a régi családi fotókat: apám katonai egyenruhában, anyám fiatalon a Balaton partján, Péterrel és velem kézen fogva. Hol rontottam el? Miért nem tudtam megmenteni azt, ami fontos volt?
Egyik este anyám leült mellém.
– Tamás, tudod… amikor apáddal összevesztünk, azt hittem, vége mindennek. De aztán rájöttem: az élet megy tovább. Csak másképp.
Nem értettem akkor még ezt a mondatot. Csak később, amikor egyedül maradtam a lakásomban – Zsuzsa elköltözött Annával albérletbe, Gergő nálam maradt –, kezdtem felfogni: tényleg minden másképp lesz.
A hétvégék csendesek lettek. Gergő egész nap gépezett, én próbáltam főzni valamit – többnyire rántottát vagy virslit –, de senki nem szólt semmit az asztalnál. Anna néha átjött, de mindig sietett vissza az anyjához.
Egyik péntek este Gergő váratlanul megszólalt:
– Apa… te szereted még anyát?
– Nem tudom – mondtam igazat. – De mindig szeretni fogom benneteket.
A fiam csak bólintott. Nem kérdezett többet.
A családi konfliktusok nem értek véget a válással. Anyám és Zsuzsa között is feszültség támadt: anyám szerint Zsuzsa „elvette tőlem a gyerekeket”, Zsuzsa szerint anyám „mindenbe beleszól”. Egyik vasárnap ebédre hívtam mindenkit – anyámat, Zsuzsát és a gyerekeket –, hátha sikerül békét teremteni.
Az asztal körül fagyos volt a hangulat. Anyám sóhajtott:
– Régen együtt nevettünk ezen a helyen…
Zsuzsa szúrósan nézett rá:
– Régen minden más volt.
Anna felpattant:
– Elegem van ebből! Mindig csak veszekedtek!
Gergő is felállt:
– Inkább megyek vissza a géphez.
Ott maradtunk ketten Zsuzsával az asztalnál.
– Mi történt velünk? – kérdeztem halkan.
Zsuzsa vállat vont:
– Elfáradtunk egymásban.
Ez volt az igazság. Elfáradtunk egymásban és magunkban is.
A következő hónapokban próbáltam új életet kezdeni. Elmentem futni a Városligetbe, beiratkoztam egy főzőtanfolyamra (ahol kiderült: még a lecsót is el lehet rontani), és esténként olvastam vagy zenét hallgattam. Néha találkoztam régi barátokkal – Laci barátom egyszer azt mondta:
– Tamás, most végre magadra figyelhetsz! Használd ki!
De nehéz volt egyedül lenni. Hiányzott a család zaja, Anna nevetése, Zsuzsa halk éneke főzés közben…
Egy tavaszi napon új kolléganő érkezett az irodába: Eszternek hívták. Vidám volt és közvetlen; egyszer együtt mentünk ebédelni a közeli kifőzdébe. Beszélgettünk gyerekkorról, családról – ő is elvált volt, egy kisfiút nevelt egyedül.
Lassan barátság lett belőle, majd valami több is. Egyik este Eszter nálam maradt vacsorára; Gergő először morcosan fogadta:
– Máris pótanyát keresel?
– Nem keresek senkit – mondtam –, de Eszter jó barátom.
Idővel Gergő is megkedvelte őt; Anna pedig örült neki, hogy végre valaki mosolyog az asztalnál.
A családunk már sosem lett olyan, mint régen – de valami új kezdődött el helyette. Anyám lassan elfogadta Esztert; Zsuzsa is új párra talált. A gyerekek két otthon között ingáztak – néha panaszkodtak emiatt, néha örültek neki (főleg karácsonykor két ajándékcsomag miatt).
Évek teltek el így. Néha még mindig fájt a múlt – amikor Anna ballagásán ott ültünk egymás mellett Zsuzsával és Eszterrel; amikor Gergő először hozta haza a barátnőjét; amikor anyám beteg lett és mindannyian összefogtunk körülötte.
Most már tudom: a múlt sosem múlik el teljesen. De lehet belőle jövőt építeni – ha van bátorságunk újrakezdeni és megbocsátani magunknak is.
Néha még mindig felteszem magamnak a kérdést: Vajon máshogy alakul minden, ha jobban figyelünk egymásra? Ti mit gondoltok: lehet-e igazán újrakezdeni egy nagy veszteség után?